Pest-budai cégérek

Ma már ismét nem szükséges megmagyarázni, mi a cégér: mindeknek ismerősek az üzletek kirakata, kapuja felett lógó felerősített táblák, közismert emblémákkal és kevés szöveggel. A mai cégérek egy régi fontos jelrendszer felújításai, de akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt is úgy látszott, mintha a neonfeliratok egyenlősítő divatja végleg eltüntette volna őket az utcaképből. A cégérek mint boltreklámok születtek meg az egyes kézműves testületek, a céhek szerszámainak és jelképeinek felhasználásával. Magyarországon is maradtak fenn cégtáblák emlékei a 17. századtól kezdve, de leginkább a 19. században terjedtek el városainkban. A cégérekhez megtévesztésig hasonlóak voltak a az egyes jelentősebb épületek házjelei, amelyek alapján lehetett tájékozódni a városokban, hiszen ekkorra sem az utcaelnevezések, sem a házszámok nem születtek még meg. Egy idő után sokszor ezek az elterjedt nevek váltak utcanévvé. Előfordult azonban, hogy valamelyik nagykereskedő boltja, vagy egy-egy kocsma, fogadó annak a háznak a jeléről nevezte el magát, amelyben működött és arról lett közismert. Ám legtöbbször nem lehetett eldönteni, hogy melyik volt előbb: a házjel vagy az üzletnév, mint például a budai Várnegyed Vörös Sünnel jelölt házában működött Vörös Sün fogadó esetében.

A Kiscelli Múzeumnak gazdag és értékes gyűjteménye, Magyarországon egyedülálló állandó kiállítása van a főváros területéről származó cégérekből. Köztük található több várostörténeti jelentőségű darab is, mint például az Arany Kéz fogadó ornamentális cégére, mely a belvárosi Aranykéz utca névadója lett. A míves iparművészeti darabok mellett készültek festett cégtáblák is, amelyeket olykor olyan jeles művészek alkottak, mint Barabás Miklós (1810-1898).