Mézes élet – A Beliczay mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő műhely története
A kiállítást rendezte: Maczó Balázs, etnográfus-történész
A kiállítás megvalósításában nélkülözhetetlen segítséget nyújtott: Beliczay Erzsébet, a család leszármazottja és Seregély Mirtill, mézesbábos
Helyszín: Emeleti kiállítóterek, Folyosó
A Beliczay mézeskalács egykor fogalom volt Pesten, de talán országosan is ismerték. A sikertörténet az 1820-as évekből indult, amikor is Beliczay Imre, mai szóval úgy mondanánk, diákmunkásként egy mézeskalács készítő műhelyben töltötte a nyarat. A munka annyira megtetszett neki, hogy otthagyta a gimnáziumot, és inkább inasnak állt. A céhes gazdaság megkívánta ranglétrát kijárva 1831-ben érkezett meg Pestre, ahol végül sikerült mesterré válnia és saját műhelyt nyitott. A Király utcai helyet 1838-ban elvitte az árvíz, és a sütöde ezt követően a Kismező, vagyis a mai Csányi utcába költözött át. Beliczay Imre nem csak egy volt a sok mézeskalácsos között. Létrehozta az első önálló pesti mézeskalácsos céhet, ahol hamarosan főcéhmester lett. Egyedi módon az adminisztratív ügyeket magyar nyelven vezette, akkor, amikor a hivatalos nyelv még a német volt az országban. Maga faragta ütőfái különös művészi tehetségről árulkodnak, és ez az esztétikum is bizonyára hozzá járult a sikerhez. Fiát, Bélát is bevonta a szakmába, sőt, ő avatta mesterré. Atyja 1872-es halálával ő lett a műhely vezetője és tulajdonosa. A céheket ekkor törölték el az országban, és a liberális gazdasági keretek között működő kisüzem fénykorát élte. A 19. század második fele sok újdonságot hozott az édesiparban is. A szalalkáli, és a sütőpor elterjedésével új tésztatípus jelent meg a mézes iparágban. Az ütőfák egyre inkább kimentek a divatból, és a formára kiszúrt, írókázott, mázazott szívek, huszárok, babák stb., váltak a kelendő árucikkekké. Béla innovációja volt egy speciális padlóápoló szer is, aminek kitalálása mögött a gyertyagyártásban végbement változások álltak. A sztearin elterjedésével a méhviasz gyertyákra már nem igazán volt szükség. Márpedig egy jól menő mézeskalácsos műhelyben mázsa számra állt rendelkezésre a mézkészítés mellékterméke, amit ez idáig kitűnően sikerült felhasználni a gyertyakészítésnél. Béla találmánya után a viaszt padlóápolóként hasznosították, és a századforduló táján szinte ez jelentette a fő bevételt a család számára. 1886-ban szintén a Csányi utcában vadonatúj, kétemeletes családi-, bér- és műhelyházat építtetettek, ami ma is áll. (A Gólem Színház működik ma benne.) Számos hazai és külföldi kitüntetést, érmet, díjat szereztek, amire nagyon büszke volt a família. Az 1920-as évek válságát azonban Beliczayék is megérezték. A Tanácsköztársaság elvette tőlük az üzemet, majd Trianonnal a méz beszerzése vált nehézkessé. Talán nem véletlen, hogy Béla 1920-ban elhunyt. Az örökséget tovább vivő fia, és testvérei kezében közkereseti társasággá alakult a cég, ami az 1930-as évekre olyannyira összeszedte magát, hogy ekkoriban ők voltak az egyedüli méz- és viaszkereskedők Budapesten. 1936-ban a negyedik generáció tagját, Lászlót jegyezték be a cégbe, akivel az utolsó fénykor szökkent szárba a Beliczay történetben. A sokféle töltött, mártott, írókázott és ütött mézeskalács, teakenyér, édes perec, gyümölcskenyér, nugátszelet stb. mellett továbbra is forgalmaztak gyertyákat és a padlóbeeresztőt is. Az újabb világháborút szerencsésen átvészelő családot azonban 1949 államosítási tragédiája nem tudta elkerülni. Az ekkor már több mint száz éves múlttal bíró üzem betagozódott az állami cukrászati gyárak rendszerébe, ahol Beliczayéknak már nem osztottak szerepet. László tudására persze a szocializmus éveiben is támaszkodtak. Méhészeti szervezeteknek és mézes tésztát gyártó vállalatoknak volt a tanácsadója. 1960-ban a Műszaki Könyvkiadónál megjelent A méz ipari feldolgozása – Mézes sütemények című könyvében családja évszázados tudását közzé teszi, többek között felfedve az addig féltve őrzött recepteket is.
Köszönhetően annak, hogy a família minden generációja elkötelezett társadalomtudatos életet élt, a Beliczay hagyaték páratlan módon fennmaradt. Művészi ütőfáinak egy részét és a céhes emlékek egyes darabjait még ők maguk adták át a Magyar Néprajzi Múzeumnak. Az államosítás után az Iparművészeti Múzeumba is kerültek a míves darabokból, de legnagyobb számban a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma őrzi a Beliczay ütőfákat.
A Mézes élet – A Beliczay mézeskalácsos és viaszgyertyaöntő műhely története című kiállítás most először mutatja be ezt a közönségek. A tárlat rendkívül gazdag anyagot prezentál a család személyes dokumentumaiból is, amelyet a leszármazottaktól kölcsönöztek. A kiállítás célja Beliczayék küldetésére is rávilágítani: a méhek, a méz szeretete elengedhetetlen szükséglete életünknek. Hogy ezt a látogatók is megtapasztalhassák, nem csak az ütőfák használatát próbálhatják ki, de bárki magával viheti a hajdan titkos Beliczay receptet is.
Kapcsolódó programok, tárlatvezetések: Mi zajlik épp?
FONTOS LÁTOGATÁSI INFORMÁCIÓK:
A kiállítóterek limitált befogadóképessége miatt kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben nem programrésztvevő, lehetőség szerint a programok idején kívülre szervezze látogatását.
Az időszaki kiállítások a kapcsolódó programokon kívül is megtekinthetőek a múzeum nyitvatartási idejében: keddtől-vasárnapig, 10 és 18 óra között.
Programjeggyel adott napon a múzeum állandó és időszaki kiállításai megtekinthetőek.
Túra/Sétajeggyel 30 napon belül a múzeum állandó és időszaki kiállításai megtekinthetőek.