A hónap műtárgya

2020/szeptember - Benczúr Gyula (1844–1920)

Részlettanulmány a „Budavár visszavételé”-hez

1888 körül, vászon, olaj, 64 x 90 cm

 

 

/Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence/

 

Háromszázharmincnégy éve, 1686. szeptember 2-án foglalta vissza száznegyvenöt év után a Török Birodalomtól Buda várát a Szent Liga soknemzetiségű zsoldosserege Lotharingiai Károly herceg vezetésével, jelentős magyar részvétellel. 1886-ban a főváros nagyméretű festményt rendelt az esemény kétszázadik évfordulójára. A feladatot a német földről három évvel korábban hazatért Benczúr Gyulára bízták, aki már európai hírű mester volt, s a müncheni akadémián felhalmozott tanulói, majd oktatói tapasztalata hatékonyan érvényesült az általa vezetett budapesti állami mesteriskolában. A megrendelés – a kért festmény mérete miatt is – későn érkezett ahhoz, hogy készen legyen a bicentenáriumra, ráadásul költségvetési viták is hátráltatták a munkát. A kész alkotás, amelyet végül a millenniumi 1896. évben mutatták be, nemcsak a festői életmű, hanem a magyar történeti emlékezet egyik emblematikus példája lett. Az 1900-as párizsi világkiállításon egyedüli magyar festményként elnyerte a nagydíjat.

A gigantikus méretű, hét méter széles vásznon Benczúr – szakítva a hagyományos, romanticizáló történeti festészeti mintákkal – nem az ostrom menetét ábrázolta, hanem a győztesek hadiszemléjének kimerevített pillanatába sűrítette a történeti sorsfordulót. A megvívott, elkeseredett csatára csupán a környezeti elemek illetve egyes emberalakok utalnak. A hosszú készülési idő lehetővé tette Benczúrnak, hogy – szokásához híven – gondos előtanulmányokat folytasson a részábrázolásokhoz. Az itt látható festményen a kompozíció részletének egy korai, különösen megkapó és elgondolkodtató előképét láthatjuk.

Mindig izgalmat kelt, ha a festő bepillantást enged „műhelytitkaiba”, mintegy beavatja a nézőt a munkájába. Részben ezt az igényt szolgálta festményünk, akárcsak Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, Lotz Károly és más kortársak esetében. A tudatosan megőrzött részlettanulmányok a „festőfejedelem” képzetét erősítették, közben pedig valamelyest segítették feloldani az egyre feszítőbb ellentmondást az akadémikus történelmi festészet behatároltsága és a teret hódító „művészet a művészetért” (l’art pour l’art) szemlélet között. Közvetlenül megfigyelhető, hogyan jelöli ki – és lépi át – a művész a részletkompozíció határait az alsó és a bal széleken, illetve hogyan módosítja az egyik karmozdulatot rövidülésből oldalnézetre, sokrétűbbé téve a látványt. Maga a jelenet első pillantásra bonyolultnak látszik, de csak azért, mert nagyon közelre fókuszál az előzőleg felvázolt csoportképből: két emberalak fekszik a földön keresztben egymáson, mellig-derékig láttatva.

A friss megformálásból ítélve részben művészi előképek, részben minden bizonnyal élő modell után készült az előtanulmány. A „keresgélés” oldottságával merész vonalvezetés párosul. A néző eleinte el sem igazodik a figurák valódi helyzetén. Az egymással merőlegesen ütköző részletek mozaikszerű elosztásával a festő a két emberalak találkozásából szinte tömegjelenetet alakít, bizonyítva kompozíciós virtuozitását.  A jelenet koráról a ruhaneműk nyújtanak fogódzót. A felül a hátán elnyúló idős férfi díszes felsőjének keletiesen bő ujjai és az alatta hasra boruló afrikai emberrel, azaz szerecsennel némileg sztereotip módon párosuló turbán a muszlim vallásra utalnak, ahogyan a XIX. században elképzelték, vagyis a vesztes fél: a törökök halottait láthatjuk. („Szerecsen” szavunk is az „arab” jelentésű „szaracén” magyarosítása.) A tragédia érzékeltetéséhez Benczúr a festmény színskáláját az okkersárga, a vörösesbarna és a piszkosfehér tartományára redukálja. A nagy reprezentatív kép szükségszerűen szárazabb színkezeléséhez és szinte beláthatatlan méreteihez képest jóval emberibb léptékű, természetes egyszerűség egyfajta közösségi felfogást hordoz: a halál birodalmában mindenki egyenlő. A történelmi képrészlet az elmúlás tárgyilagos, de a részvétet sem nélkülöző vizsgálatává alakul át.

A földdel, a porral valósággal egyneművé olvadt, néma halottakon semmi sem utal arra, hogy életükben bármelyikük nevezetes lett volna. Pedig a szerecsen hátán karját szétterjesztve nyugvó, hosszú ősz szakállú, szabdalt tar koponyáját oldalra billentő öregember nem éppen akárki: Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa, a budai török vilajet utolsó helytartója. Az albán születésű katonatiszt kora egyik legnagyobb ívű karrierjét mondhatta magáénak, kormányozta Bagdad városát, egész Egyiptomot, majd Boszniát. Az írott történelembe azonban utolsó haditettével került: hetvenévesen, budai pasaként a reménytelen túlerővel szemben, a felmentő török sereg kudarca, sőt még a lőporraktár felrobbanása után is visszautasította a vár megadását, s mindhalálig védte Budát a keresztény ostromlók ellen megmaradt hű embereivel. Több, különféle tényező befolyásolhatta döntését. Mindenekelőtt a katonai becsülettel összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy odahagyja a rábízott erősséget és annak lakosságát. Nem tudta elképzelni, hogy fényes katonai pályáját ilyen dicstelenül fejezze be. Ha számba vette a Bécset sikertelenül ostromló Kara Musztafa nagyvezír példáját, akit kivégeztetett a szultán, akkor azzal is tisztában lehetett, milyen sorsot szánna neki az uralkodó, ha megjelenne a török fővárosban a vár elvesztése után. Választását emberi, szubjektív szempontból is megérthetjük – nem kívánt tanúja lenni, miként omlik össze Magyarországon az a „török világ”, amelyet egész életében teljes tekintélyével képviselt. Vitéz halála, amely a vár bevételekor, a mai Hess András téren, a Táncsics utca végénél kibontakozott közelharcban érte utol, már a kortársakat is elismerésre késztette. Benczúr, mint általában, most is tudományos igénnyel fogott az ábrázolásba, s korabeli metszet után festette le az utolsó budai pasát. Alakját a kész kompozíció hangsúlyos pontján helyezte el: az előtérben középen, a keresztény fővezér előtt fekszik, a tipizáló szerecsennel és a mellettük heverő török zászlóval megszemélyesítve a legyőzött Török Birodalmat. A részlettanulmány tehát viszonylagos szenvtelensége ellenére egyúttal tiszteletadásként is felfogható. Benczúr Gyula itt látható vázlatán s kész nagyméretű festményén egyaránt szentesítette azokat a fennkölt szavakat, amelyeket a keresztény hadsereg egyik, ugyancsak a vár elfoglalása napján elesett magyar katonájának leszármazottai vésettek Abdurrahmán pasa ma is megtekinthető, az Anjou-bástyán felállított síremlékére:

„Hős ellenfél volt, békesség vele!”

Tovább az előző hónapokra: A hónap műtárgya