A hónap műtárgya

2020/augusztus - Marosán Gyula (1915–2003)

Újjáépítés

1948 körül; rétegelt falemez, tempera; 73 x 101 cm

 

/Fotó: Fáryné Szalatnyay Judit/

 

Az 1947-es „kékcédulás” választások után nemcsak az államvezetésben, hanem a művészeti életben illetve a kultúrpolitikában is alapvető változások indultak meg Magyarországon. Bár a nyugat-európai képzőművészeti áramlatok ellen rögtön a II. világháború utáni első kiállítások kapcsán bírálatok jelentek meg különböző sajtócikkekben, 1947-ben a bírálók mögé már észrevehetően beállt a politikai vezetés, s a támadások kifejezetten a nonfiguratív művészek ellen irányultak. 1948-ban a valódi művészeti vitákat is lehetetlenné tették, azután, hogy Rákosi Mátyás, az állampárt vezetője elrendelte a magyar kulturális élet szovjet mintára való átalakítását. Az átalakulás a képzőművészeti életben a XIX. századi realista hagyományok szolgai, agitatív jellegű követését jelentette, amit „szocialista realizmusnak” neveztek el. A modern nyugati irányzatokat integráló Európai Iskola kiállításait adminisztratív úton tették lehetetlenné, ezért az év végén a csoport bejelentette feloszlását. A művészeti életből kiszorult alkotók többsége valósággal skizofrén helyzetbe került, mert baloldaliként őszintén hitték, hogy ábrázolásmódjuk képviseli leghívebben a meghirdetett új kommunista társadalmat. Többen közülük „belső emigrációba” vonultak, azaz nem voltak hajlandóak nyilvánosan megtagadni művészi meggyőződésüket politikai nézeteik kedvéért sem, inkább lemondtak a kiállítási lehetőségekről és a művészi munkájukból való megélhetésről, s hivatásuktól eltérő jellegű állást vállaltak, miközben a közfigyelmen kívül, „láthatatlanul” folytatták megkezdett munkásságukat. Mások viszont elfogadva, hogy az általuk preferált utópia megvalósításához szükséges lehet az ideológia által megkövetelt stílusváltás, az állampárt megszabta modorban kezdtek dolgozni. A „megalkuvók” közül azonban a legtöbben csak a nyilvánosságnak készítettek „szocreál” műveket, hogy megmeneküljenek a teljes ellehetetlenüléstől, titokban viszont, igazi szemléletüket követve, továbbra is kerültek ki kezük alól absztrakt alkotások.

Ehhez a többséghez tartozott Marosán Gyula, aki 1946-ban az Európai Iskolából kivált Elvont Művészek Csoportjához csatlakozott. Itt látható munkája valószínűleg egy 1948-1949-es freskópályázattal áll kapcsolatban, amelyet Munka és újjáépítés címen hirdettek meg. A művész felvonultatja az egész, akkoriban elfogadhatónak tartott tematikát: a háború utáni újjáépítést mint az „épülő” kommunista rendszer szimbólumát, a munkásságnak mint az „új uralkodó osztálynak” a diadalmenetét, a vasútépítést, az augusztus 20-i egyházi Szent István-napot váltó „új kenyérhez” kapcsolódó aratásünnepet – ezeket később külön-külön kínálták téma gyanánt a kiállítani engedett művészeknek. Az egyes jelenetek szorosan, egymásba fonódva, fényképmontázs módjára zsúfolódnak egymás mellé. A háttérben összemosódnak az évszakok, az érett búzakalászok mögött baljósan télies, csupasz ágú fák állnak. A tájban és az egymás melletti történésekben megmutatkozó disszonanciát még zavarba ejtőbbé teszik az antik utalások: a jobb oldalon megjelenő eszményi diadalkapu, amely a két világháború közötti építészeti mintákat is felidézi, illetve az előtérbe lépve zászlót lengető, lepelruhás alak, amelynek mozdulata viszont már Kerényi Jenő ikonikus köztéri szobrára, az 1951-ben felavatott Osztapenko kapitányéra emlékeztet. A figurák, drapériák, építészeti elemek kidolgozása a fakó, pasztózus temperával alapvetően a korábbi Római iskola alkotóit, közülük is elsősorban Marosán mesterét, Aba-Novák Vilmost követi, aki nagy jelentőséget tulajdonított a közösségi festészetnek, s táblaképei mellett a Horthy-kor egyik legfoglalkoztatottabb murális művészének számított. Az itt-ott tetten érhető – a megfestés idején szintén vitatott megítélésű – Derkovits Gyula- és Dési Huber István-stílusidézetek mögött azonban minduntalan előbukkannak Marosán legsajátabb festői eszközei. A hulló levelek, a jobb oldalon álló, szalagokkal díszített májusfák, s fölöttük a sötétkék égen szálló, stilizált békegalambok hamisítatlanul Európai Iskolá-s, szürreális látomássá állnak össze, önkéntelenül is kritikát mondva a heroizáló jelenetegyüttesre. A stíluskavalkád miatt az egyébként lendületes freskóvázlat szívszorítóan bizonytalan, tapogatózó hatást kelt. Mintha minden ecsetvonás egy-egy töprengő kérdést hordozna: „Ez az, amit várnak tőlem? Elegendő ennyi engedménytétel?”

Az utókor már tudja a történelemből: a hatalom nem érte be ennyivel. 1949-ben népművelési miniszterré nevezték ki a kultúra szovjetizálását levezénylő Révai Józsefet, s megalakult a jogelődök nélküli Képző- és Iparművészek Szövetsége, amely kizárólagosan biztosította a hatalom által elfogadott művészek számára a nyilvános megjelenést. A műalkotásoknak kötelezően ideologikus tartalmat kellett hordozniuk, természetesen a hatalom által helyesnek tartott szempontból. Az önálló, szabad akaratból született képzőművészeti alkotások bemutatása gyakorlatilag lehetetlenné vált, egészen 1953-ig, Sztálin haláláig. Marosán Gyula ugyan díjat nyert a pályázaton, amelyre kompozíciója készült, de „szocreál” munkáit inkább csak elfogadták, anyagilag kevésbé becsülték meg. Az a „megtiszteltetés” érte, hogy „ a világ legfejlettebb képzőművészetének” kikiáltott szovjet akadémizmus egy kiemelt művét másolhatta a hazai közönségnek, több, korábban más művészi utat járó festőhöz hasonlóan . Hamarosan arra kényszerült, hogy művésztársához, Szántó Piroskához hasonlóan illusztrációkkal keresse kenyerét.

A festmény azonban nemcsak a múltat, hanem a jövőt is rejti. A több helyen feltűnő uniformizált embercsoportok Marosán 1956-os forradalmi grafikai sorozatát előlegezik meg, amelyet nem sokkal azután alkotott, hogy elhagyta az  intervenciós szovjet csapatok elözönlötte Magyarországot. Kanadában, Torontóban telepedett le, ahol Jules Marosan néven, az európai avantgárd képviselőjeként az észak-amerikai képzőművészeti színtér megbecsült tagja lett, folytatva az 1940-es évek második felében kialakított nonfigurativitását. Bár a hazai közönség talán kevésbé ismeri művészetét, festményei eredményesen szerepelnek a nemzetközi képzőművészeti árveréseken mind a mai napig.

E műtárgy a régi Székesfővárosi Képtár egyik utolsó szerzeménye volt. A művésztől vásárolták 1948-ban, feltehetően a készítés évében. A kultúrpolitikai változások hamarosan az intézményt is magukkal sodorták. A Szépművészeti Múzeumba vitték kollekcióját, ez alkotta később az újonnan alapított Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményi alapját. Kisebb részét, melyet várostörténeti szempontból érdekesnek tartottak, átadták a főváros múzeumának, többek között az itt látható alkotást. Marosán Gyula festménye tehát nemcsak egy korszakról ránk hagyott tanúságtétel, hanem a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár történetének is egy darabja.

Tovább az előző hónapokra: A hónap műtárgya