A hónap műtárgya

2023. november / Hatvany Ferenc (1881–1958): Női akt Kosztolányi Dezsőnek

1920-as évek vége; vászon, olaj; 90 x 70 cm

/Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence/

A konvencionálisan komponált ábrázolás – kereveten ülő női akt antikizáló, fürdés utáni mozdulattal, redukált, a Nyolcak modorát idéző háttérrel – első pillantásra is valamiféle talányt, titkot hordoz. A háttérben előtűnő nőalakok olyan elmosódottan rajzolódnak ki, mintha falra akasztott festményt látnánk, amely harmonizál az előtéri jelenettel. Ezt a benyomást erősíti a dívány mögötti falsík geometrikus, keretező jellegű felosztása. De az elöl ülő, egyébként igen plasztikus női figura személytelen arcával, tömbszerű megformálásával tanulmányjelleget sugall. Mintha képet látnánk a képben, különböző művészeti korok stúdiumait. A jobb alsó negyedben esztétikus betűkkel kanyarított aláírás olvasható: „Kosztolányi barátomnak Hatvany”. Az ajánlás nyomán egy különös kapcsolat pillanatképe tárul elénk.

Hatvany Ferenc, a kép alkotója egy személyben volt jelentős festő és jelentős műgyűjtő. Festészeti tanulmányai közül a párizsi Julian Akadémia, a nagybányai művésztelep, vagy mesterei, Fényes Adolf, Czóbel Béla hatását egyaránt érzékelhetjük a tudatosan kiválasztott szobarészlet érzékenyen árnyalt színmezőiben. A nagyméretű heverő széles ecsetvonásokkal jelzett, keleties mintázata az uralkodó vörösben szinte síkszerűvé válik, a francia fővárosban látott kortárs mester, Matisse észak-afrikai ihletésű odaliszk-sorozatát ismerhetjük fel benne. Az ő sugallatát tükrözi talán a festmény avantgárd jegye is, a látszólagos „befejezetlenség”: a gyakorlati funkció nélküli, helyenként éppenséggel figurakezdemény benyomását keltő bútor-, edény- vagy drapériarészletek, árnyalatok. A központi nőalak szoborszerű térbelisége a vastag kontúrvonalakkal, amelyek kiemelik a környezetből, világosan rámutat Hatvany csodálatának másik tárgyára: Jean-Auguste-Dominique Ingres művészetére, amellyel párizsi tanulmányaikor és műgyűjtőként is találkozhatott. Kollekciója egykor olyan mesterek munkáit őrizte Ingres – és természetesen hazai kortársai – mellett, mint Courbet, Delacroix, Manet vagy Renoir. A Párizsból, Berlinből és más nyugat-európai nagyvárosokból biztos ízléssel vásárló, nagyvonalú gyűjtő látásmódja érvényesül saját művében is.

Kosztolányi Dezsőt, a Nyugat első nemzedékének egyik vezető íróját a kép megfestése idején az egyik legfőbb kortárs irodalmi tekintélyként tartották számon, nemcsak költői működése, hanem prózája és irodalomtudományi-nyelvészeti értekezései okán is. A Hatvany családhoz, elsősorban Hatvany Ferenc bátyjához, Hatvany Lajoshoz ellentmondásos viszony fűzte: Ady Endre támogatóját tisztelte benne. Ady korszakos jelentőségét nem kerülhette meg, ugyanakkor költőként személyes ellenérzéseket táplált iránta, s ez az ellenszenv lassanként átterjedt – antiszemita tónusokkal átitatva – a Hatvanyakra is. Több novellájában is ábrázolja, helyenként maró gúnnyal a zsidó származású családot, amelynek feje, Hatvany-Deutsch Sándor a dualizmus korában kibontakozó kapitalizmus egyik legsikeresebb gyáriparosaként, a magyar cukorgyártás fellendítőjeként 1908-ban bárói rangra emelkedett. Hatvany Lajos alakját alig leplezve, lovag Martiny néven idézte meg gúnynovellájában. Mindeközben Kosztolányi jelentős támogatásokat fogadott el a Hatvanyaktól. A mindennapi életben igen szívélyes volt a kapcsolata velük, s ők kitüntetett figyelemben részesítették az írót, aki valószínűleg – nyugatos írótársaihoz hasonlóan – járt a család nevét adó, hatvani Grassalkovich-kastélyban is, amelyet éppen Hatvany Ferenc virágoztatott fel műgyűjteményével és tett az egyik legfontosabb korabeli kulturális találkozóhellyé.

Nem vitathatta Kosztolányi a Hatvany család kivételes kultúraszervező, műveltségformáló erejét sem. A Hatvanyak hatalmas érdeklődési köre közismert volt az irodalmi körökben. Nemcsak az európai művészettörténet terén tájékozódtak biztosan, hanem a keleti kultúra is élénken foglalkoztatta őket. A Hatvany fivérek unokaöccse, a szintén mecénás és műgyűjtő Hatvany Bertalan például a klasszikus kínai irodalmi-bölcseleti művek egyik első és legfőbb hazai közvetítője volt, saját gyűjteménye középkori kínai, japán, perzsa, délkelet-ázsiai műtárgyakban bővelkedett. Hatvany Ferenc művén a síkban tartott, dekoratív felületrészletek vagy a kalligrafikus vonalvezetés az ekkor divatos japonizmus hatását is mutathatják. 

A Hatvany-műgyűjtemény gazdagsága mára legendává vált a magyar művészeti köztudatban. Az egykori gyűjteménynek jószerivel csak az emléke maradt meg, sem a gyűjteményt, sem a családot nem kímélték a II. világháború eseményei. 1944 márciusától – a német megszállás kezdetétől – a Hatvany család itthon maradt tagjai bujkálni kényszerültek, Hatvany Ferenc húgát és sógorát az auschwitzi koncentrációs táborban ölték meg. A festő budapesti lakásaiban SS-alakulatok rendezkedtek be, az ott talált képző-és iparművészeti műkincseket széthordták. A gyűjtemény többségét Németországba vitték, de számos darabja került hadizsákmányként a Szovjetunióba is.

Az egymásba játszó művészettörténeti korokon, utalásokon túl egy szembeszökő törekvés is kitetszik a festményből: az érzéki gyönyörködtetés. A képmező közel felét uraló ágy sötét bíborvöröse a kompozíció uralkodó színeként terül szét, s a „meglesett”, ruhátlan nő a falon felsejlő, ugyancsak mezítelen nőalakokkal együtt a korabeli orfeum vagy nyilvánosház légkörét áraszthatja. A képet a választékosság, a formai bravúrok teszik általánosabb érvényűvé. Hatvany Ferenc festőként vissza-visszatért a semleges vagy hűvös közegbe helyezett érzéki női test ábrázolásához és gyűjteményében szerepeltek többek között Courbet erősen erotikus aktjai, köztük A világ eredete című alkotás is, amelyet 1947-ben magával vitt az emigrációba – ma pedig a Musée d’Orsay falán függ. Hatvany Ferenc itt látható festménye művészi erényeivel arról is tanúskodik, hogy alkotóját és a kép címzettjét milyen mélyen áthatotta saját koruk általános nőszemlélete.

Tovább az előző hónapokra: A hónap műtárgya