A hónap műtárgya

2020/július - Szántó Piroska (1913–1998)

A Hold árnyéka

1947, papír, pasztell, 59 x 93 cm

 

/Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence/

 

 

„Olyan természetes, mint maga a természet.”

(Görgey Gábor Szántó Piroskáról Volt egyszer egy Felvidék című regényében)

A kiskunfélegyházi születésű Szántó Piroska a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István osztályába járt, majd Rázsó Klára magániskolájában Vaszary János növendéke volt. Művészi szemléletmódjára döntő hatással volt a szentendrei művészcsoport, amelyhez 1937-ben Bálint Endre hívására csatlakozott. A csoport szellemi vezetője, az 1941-ben elhunyt Vajda Lajos kései, szürrealisztikus korszaka sugallatára rögzült benne a művészetére mindvégig jellemző természetelvűség és antropomorf szemléletmód kettőssége: növényi és állati alakok közvetítik ember módjára az alkotó érzelmeit, világlátását. A kései Vajda-szénrajzok inspirálhatták Szántót a pasztell elmélyült, lírai használatára is, amely felváltotta addigi olajfestményeinek nyerseségét.

A II. világháború után a magyar absztrakt képzőművészeket egybegyűjtő, csupán néhány évet megért Európai Iskola tagjaként bontakozhatott ki igazán alkotóként, ekkor rendezte első önálló tárlatát. Ennek a rövid időszaknak, egyben az egész életműnek egyik legkiemelkedőbb darabjaként került a múzeumba 1977-ben, harminc évvel elkészülte után a művésztől ez a nagyméretű pasztellkép.

A kompozíció ritka, de ismert csillagászati jelenségből indul ki: a Hold a Föld és a Nap közé kerül, s eltakarja az emberi szem számára a Nap korongját. A címadás hangsúlyozza, mennyire földközeli, a természetet önmagában tisztelő szemlélettel viszonyul az alkotó a latinul eclipsusnak nevezett napfogyatkozáshoz, amelyre évezredekig mitológiai-vallási félelemmel telve tekintettek. A Hold fenyegető árnyéka a képen egy ligettel övezett kukoricatáblát ér el. Azt a pillanatot láthatjuk, amelyben 1999 nyarán Magyarországon is részesülhettünk: a Holdtól csaknem eltakart Nap körül alkonyi homály terjeng, s az elrekesztett fénysugarak híján hűvös, didergető esti légáramlat fúj. A természet megbolydul e váratlan, a szokott órára nem jellemző fordulattól. A növények tébolyult táncba kezdenek a világvégi hangulatban. Lebegő mozgásuk hátborzongató színpadi jelenetté lényegül. A kukoricaszárak levelei szinte emberi végtagokká válnak. Lendületes, az előteret betöltő, balettszerű hajladozásuk középkori haláltáncot imitál. A teátrális jelleget erősíti az Európai Iskola elveinek megfelelően síkokra, önálló felületekre tördelt háttér is. A helyenként tompán sötétlő, máshol foszforeszkálóan felragyogó felületi elemek az éles színpadi reflektorok módjára szabdalják fel, ugyanakkor konstruktív építészeti kompozícióba rendezik az allegorikus mutatványt. A több helyen meghagyott éles fénycsíkok a figurák körül fokozzák a látvány kísértetiességét, egyszerre jelenthetik a hold és a villany ellenfényében kirajzolódó sziluettet. Még a derengő-örvénylő fényudvartól övezett Hold fekete gömbje is ember alkotta díszletté szelídül a mellette feltűnő, sematikus holdsarló alakjával. Mintha egyszerre lennénk külső és belső világban, mintha nem is lenne igazi, amit látunk, csupán álom vagy előadás.

Ha azonban megnézzük a kép keletkezésének évszámát, mélyebb, valóságosabb jelenséget sejthetünk az ábrázolás mögött. Szántó Piroska azon művészek közé tartozott, akik idealisztikus várakozással fogadták a II. világháború után létrejövő új politikai berendezkedést. Már 1934-ben belépett a Szocialista Képzőművész Csoportba, a főiskolát is baloldali aktivitása miatt kellett abbahagynia. Művészi munkája mellett 1945-ig részt vett az illegális kommunista mozgalomban, börtönbüntetést is vállalva érte. 1947-től azonban számára is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Magyarországot valójában egy keleti nagyhatalom gyarmatának rendelték. A „koalíciós évek”, amelyek meghozták neki a művészi elismerést, csupán rövid kegyelmi időt jelentettek. Ebben az évben zajlott le a hírhedt „kékcédulás” választás, lemondásra kényszerítették Nagy Ferenc miniszterelnököt, megkezdődött az állampárt kiépülése. Az állam által helyeselt, majd kötelezővé tett, a XIX. századi realizmust felületesen követő művészeti stílussal szemben álló nonfiguratív képzőművészet ellen mind durvább és méltatlanabb sajtótámadások indultak, korlátozták művelőinek nyilvános bemutatkozását, köztéri megrendeléseit. A többségükben baloldali, a háború előtt üldöztetéseket is kiálló absztrakt művészek válaszúthoz érkeztek: vagy az általuk korábban lelkesen támogatott államhatalmat követik, vagy művészi meggyőződésüket. Szántó Piroska az Európai Iskola művészeinek többségével együtt kiszorult a művészeti nyilvánosságból, s a következő évben a művészcsoportot be is tiltották. A nyilvános magyar szellemi élet lényegében elszakadt Európától. A festői pasztellkompozíció tehát egy másik „eclipsus”, a szellemi megfogyatkozás rémét vetíti előre. A művész nem keres okokat, nem indokol, hanem ősi, mély, szavak nélküli ösztönnel érzi meg a közelgő, közös vészt – éppen mint az oly imádott természet. A témaválasztás, párosulva a jelképes megjelenítéssel, egyúttal azt sugallja: miként a Hold árnyéka is elvonul s megszűnik a véglegesnek hitt sötétség, a szellemi száműzetés sem tarthat örökké.

Szántó Piroska az ötvenes években illusztrációkkal tartotta fenn magát. Ebben a műfajban is sikerült maradandót alkotnia: Kipling, Villon, Krúdy és más nagy irodalmi alkotók könyveihez készített grafikai műveit máig jól ismerik az olvasók. Ezekben az években házasodott össze Vas István költővel. 1956 után térhettek vissza ismét a kulturális közéletbe, művésztársaik többségéhez hasonlóan. Mindketten tevékeny részt vettek a fővárosi és a szentendrei művészeti életben egyaránt. Szántó az 1960-as évek végétől több nagyméretű gobelinben foglalta össze sajátos, panteisztikusan természetalapú látásmódját. A képzőművészettel párhuzamosan írásba is fogott. Szubjektív szemléletű, szuggesztív hangú, magas irodalmi színvonalat képviselő emlékirataiban jól érvényesül hazulról hozott szókimondása, harsány humora. Halála előtt életművének java részét a Szombathelyi Képtárra hagyta. Vas Istvánnal közös, Várkert rakparti lakásuk, amely a művészházaspár életében jelentős kulturális találkozóhelynek számított, a Szombathelyi Képtár filiáléjaként nyílt meg 2001-ben mint lakásmúzeum, ugyancsak Szántó Piroska végakarata szerint. 2012 végén azonban a kulturális szabálymódosításokkal kapcsolatos tulajdonjogi bizonytalanságok illetve romló műszaki állapota miatt határozatlan időre bezárták.

Tovább az előző hónapokra: A hónap műtárgya