A hónap műtárgya

2020/november - Fényes Adolf (1867–1945)

Kuti Löwenstein Arnold könyvkiadó arcképe

1900 körül, vászon, olaj, 90 x 80 cm

 

 

/Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence/

 

A reprezentatív pillanatképen tipikus hivatali portré jelenik meg. Mind az öltözék, mind a testtartás, mind a háttérben a kékeszöld fal a XX. század első fele hasonló jellegű képmásainak kellékei, amelyeket a kor festményein, színpadi jelenetein, később filmjein is viszontláthatunk. A feszes, nagyvonalúan kezelt felületek és az egyszerűségében is gazdag színvilág azonban sejtetni engedik, hogy különleges alkotó ábrázol különleges személyt. Valóban: Fényes Adolf, a magyar festészet sokféle hatást beolvasztó és mégis mélyen egyéni alakja, a szolnoki művésztelep alapítója festményén a kövérkés arcú, húsos ajkú, elegáns cvikkere mögül ránk tekintő férfi nem más, mint Löwenstein Arnold, aki kinevezett ügyvezető igazgatóként áll hivatalában, a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. Honvéd utcai, háromemeletes székházának irodájában. Annak a Pallas Rt-nek az igazgatójaként, amelynek az első önálló, nem fordításon alapuló magyar nagylexikon-sorozatot köszönhetjük (két pótkötetét éppen a festmény elkészülte idején adták ki). A vállalat tevékenysége azonban jóval szerteágazóbb volt ennél, a könyv- és lapkiadás mellett a nyomdászat és könyvkötészet terén emelkedett az ország legnagyobbjai közé, a modern szedőgépek magyarországi elterjesztésével. Méltán viselte hát Pallasz Athéné, a bölcsesség, a jog, a művészetek és a kézművesség istennőjének nevét.

Löwenstein nehéz időszakban vette át hivatalát a távozó alapítótól, Gerő Lajostól. A részvénytársaság a századfordulóra csődközelbe jutott, a híres lexikon kiadási jogait legfőbb hitelezőjének, a Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt-nek adta át. Az új igazgató azonban megállította a céget a lejtőn, és 1911-től ismét nyereségessé fordította. A „boldog békeidők” utolsó évtizedeiben a Pallasé volt az egyik legkorszerűbb, mi több, legegészségesebb munkakörülményeket nyújtó nyomda Magyarországon. Mint kiadó valamennyi irodalmi műfajt lefedte, ezenkívül jogi és közgazdasági szaklexikonokat is megjelentetett. Az első világháború okozta nehézségeken azonban Löwenstein sem lehetett úrrá. Mind több nyomdászt soroztak be katonának, ezzel párhuzamosan meglódult az infláció, meredeken nőttek a megélhetési költségek a bérekkel ellentétben, ráadásul az ismétlődő papírhiány miatt a lapok kiadása is leállt. Végül 1919-ben, a háborús vereség és összeomlás nyomában kitörő forradalmak után Löwensteinnek is mennie kellett.

Löwenstein Arnold jelentős tényezője volt a magyarországi kulturális életnek a XX. század elején. Több országos kiadói egyesület igazgatóságában is helyet foglalt. Ismeretségi körében előkelő helyet foglaltak el a Nyugat írói, Ady Endrét személyesen is támogatta anyagilag. Ezeknek a kiadói személyiségeknek az érdeklődése és mecénási tevékenysége azonban nem csupán az irodalomra terjedt ki: többen közülük képzőművészeti gyűjteményt is fenntartottak, például Wolfner József, a Singer és Wolfner-kiadó alapítója – Farkas István festőművész apja –, vagy éppen Löwenstein, aki Wolfner tagtársa volt a Magyar Könyvkereskedők Egylete fővárosi választmányában. Ő elsősorban magyar anyagot gyűjtött a XIX. századból, de korabeli, XX. század eleji darabok is bekerültek hozzá. A kortárs  festőkkel ápolt kapcsolatának, újszerű szemléletének emlékét őrzik többek között a fiatal Kernstok Károly családi portréi – és Fényes Adolf itt látható festménye. Kapcsolatuk jellegéről sokat megsejtet az ábrázolás módja, elsősorban a modell beállítása. A róla készült többi képmáson, így Pólya Tibor karikatúráján és Telcs Ede emlékérmén meglehetősen nagydarab, terjedelmes külsejű férfiút láthatunk, aki önkéntelenül is megtestesítette a később toposszá váló „hájas kapitalista” figuráját. Velük szemben Fényes mindent elkövet, hogy semlegesítse az ábrázolt külsejének előnytelenségeit. A mélyen lehajtott áll eltünteti a tokát, az előredőlő testhelyzet pedig a pocakot. Az erős rövidülésben láttatott jobbhoz képest hangsúlyosan előretolt bal kar, a megnövelt, egymáson keresztbe vetett kezek, s még inkább az előtérben felsorakoztatott tárgyrészletek mozgalmas kompozíciója: a széktámla, melyre az igazgató támaszkodik, s mellette a sötétbarna kabát tömege mind-mind arra hivatottak, hogy eltereljék a figyelmet a még így is tekintélyes méretű törzsről. Mindeközben a nagybányai festőktől ismert plein air színfelfogás uralkodik: az öltöny, az ing, a nyakkendő, a bőrfelületek, de még az amúgy egységes háttér is számtalan részárnyalattal vannak megfestve. Mégsem érezzük rajtuk az impresszionizmus villódzását. A javarészt vastag ecsettel felvitt felületek nyersesége, a darabos tömegek már egy másik irányzat: az expresszionizmus felé mutatnak. E két szemlélet együttese, sajátosan tompítva egymást, egyfajta józan természetesség érzetét kelti, hűen Fényes ekkoriban festett „szegényember”-képeihez. Nemhiába becsülik sokan legtöbbre a századfordulós-századelős korszakát, talán ekkor domborodik ki leginkább Fényes igazi festői zsenialitása: a természetes egyszerűséget, keresetlen pillanatnyiságot, a szinte szociografikus valóságképzetet a lehető legművibb beállításokkal éri el. Mondhatni, a „szegényember”-képek intenzitásával és elhitető erejével tárja elénk a Pallas vezetőjének egészen más világát. Elhisszük neki, hogy Löwenstein igazgató úr épp most sétált be irodájába, s könyökölt első mozdulatával a székére. Hiszen még a papír „kutyanyelvet” is ott szorongatja bal kezében…

Hiba volna azonban pusztán számító hízelgéssel magyarázni a festmény látásmódját. Azonkívül, hogy Fényes a fennmaradt önarcképek és fényképfelvételek tanúsága szerint maga sem dicsekedhetett előnyösebb külsővel (még szemüvegük is hasonló volt…), mélyebb kötődés is kialakulhatott festő és modellje között. Az egykori Fischmann Adolf, a kecskeméti rabbi fia bizonyára átérezte az 1890-es nősülésekor Kutira (más írásmódban: Kuthyra) magyarosító Löwenstein törekvését: asszimilálódott magyar nagypolgárrá válni. A zsidóként az egyik „legmagyarabb” festővé lett Fényes sorsközösséget vállalt művén a magyar irodalomba és képzőművészetbe ugyancsak mélyen beágyazódott Löwensteinnel. Sorsuk viszont valóban csak egy pillanatra találkozott, ezen a festményen. Míg Fényes 1920 után töretlenül folytatta pályáját, sőt még a második világháborús vészkorszakot és a főváros ostromát is túlélte valamennyivel, s műveinek többsége a mai napig megtalálható, addig az 1930-as években elhunyt Löwenstein magyar nevét ma csak néhány képcím és az Ady Endrével való levelezés őrzi – miként személye és művészeti gyűjteménye egykori ittlétét. Ami vállalatát, a Pallast illeti, az első világháború után feladta kiadói profilját, élvonalbeli nyomdaként működött tovább. Működésének a második világháború, utódjának, a Szikra, majd Kossuth Nyomdának az 1989 utáni gazdasági átalakulás vetett véget. Épülete ma irodaház.

A festmény sokáig rossz állapotban volt, az agyonlakkozott festékréteg több helyen is pusztulásnak indult. Köszönetet mondunk Springer Ferenc festő-restaurátornak, akinek jóvoltából ez a különleges Fényes Adolf-alkotás ismét régi fényében látható.

 

Tovább az előző hónapokra: A hónap műtárgya