Századforduló - Szecesszió

Az első képen látható fiatal nő - aki ugyanúgy néz ki az ablakon vágyakozva a tavaszba és az emberek közé, mint most mi tesszük - a 20. század első éveinek divatja szerint van felöltözve. A századfordulón a társadalmi státusz az öltözékből tökéletesen dekódolható volt, itt egy értelmiségi-középosztálybeli család tagját láthatjuk. A korszakban még nem volt általános a nők tanulása - pláne diplomaszerzése, ebben a családban azonban ez volt jellemző. Ez a család sok szép ruhával is gyarapította a gyűjteményt, amikből később még fogunk szemezgetni.

A hajviselet az ún. gésakonty, vagyis egy laza, fejtetőn viselt konty, mely a szecesszió és a japán stílus kapcsolatának köszönhetően jött divatba.

Az öltözék viszonylag egyszerű: blúz és szoknya. Így a nők, lányok csak kötetlen eseményeken, családi körben, leginkább otthon jártak. A fehér batiszt blúz állógalléros - ebben gyakran kis zselatin lapocskák voltak bebújtatva, merevítőként. Az elejét nem látjuk, de valószínűleg mellrésznél buggyos, ráncolt, hogy kiadja a korszak kívánt testformáját, ami egy S betűt utánzó alak: mell elöl, has behúzva, hátsó kitolva. Ez persze már akkor is csak a divatlapokban volt így, a valóság sokkal inkább közelít ahhoz, amit ezen a képen is látunk, azaz jóval természetesebb. 

Már csak egy kérdés van: a derék fűzött-e vagy nem? A válasz jó eséllyel igen, bár bátor fiatal hölgyek a 20. század elején már jó néhányan akadtak, akik inkább anélkül élvezték a szabad mozgást. Itt a szoknya emelt derékvonala, széles övrésze erősen ki is hangsúlyozza a karcsú derekat.

Egy szecessziós ruha háta. Érdemes megnézni a készítéstechnika részleteit: vajon ma melyik ruhán van ennyi apró finomság? 

Az anyaga finom batiszt, amin számtalan különféle gépi csipkedísz található. A csipkeszalagokat már méterben lehetett kapni, ezeket használták fel változatosan és látványosan. Csipke csíkok, fodrok különböző irányokból beillesztve, cikk-cakkban a felsőn, sugárirányban a szoknyán. Piék - vagyis díszítő, esetleg szűkítő céllal keskenyen levarrt hajtások - a galléron és a szoknyán. És a kedvencünk: a franciakapcsok a derékon, amik nem csak a szoknyát fogják össze, hanem a ruhaderekat is bele lehet akasztani felülről, így nem mozdul el egymástól az alsó és a felső. Hasonló célt szolgált a ruhákban a derékba varrt erős belső övszalag is, amit elöl lehetett - szintén kapoccsal - zárni. Ez egyúttal megakadályozta azt is, hogy a ruha anyaga megfeszüljön a testen.  A ruha ujja rövid és szintén fodrokból kialakított, enyhén buggyos, ahogy a ruha mellrésze is, a szecessziós divat megkívánta lágy, íves formáknak megfelelően. 

Ezekért az apróságokért, finomságokért, részletgazdagságért és praktikus megoldásokért szeretjük annyira a régi tárgyakat.

Kulisszatitokként annyit még elárulunk, hogy a ruha dereka mindössze 49 cm, ezért még a speciális kiállítási bábuinkra is alig tudtuk felöltöztetni.

A gyűjtemény egyik legszebb darabja! Az előző kép és ruha a középosztály öltözködését reprezentálta. Ez a ruha egészen biztosan magasabb társadalmi réteghez tartozó hölgy ruhatárába tartozott. Ez látszik a felhasznált anyagok finomságából, a sok kézimunkából, az uszályból - ami nem volt jellemző a praktikusabb ruhákat viselő középosztálynál. Ennyi kézzel készített anyag már a huszadik század elején is átlagon felüli értéknek számított - emlékeznek az előző ruha sok gépi csipkéjére? Persze azok kombinálása, illesztése is sok munkát igényelt, de mi az ehhez a ruhához képest?

Azt is tudjuk, hogy Bécsben készült, a Hegelgasse-i székhelyű C. Grünzweig szalonban. Hogy mi árulkodik erről? A 19. század második felétől kezdve egyre több cég alkalmazott címkét, vagy nyomtatta/hímezte cégnevét a ruhák belső övszalagjába, így van ez ennél a ruhánknál is.

A fehér gépi tüllcsipke és a kézzel készült, horgolt "3D" ír csipke kombinációjával készült ruha a szecessziós stílus egyik legszebb példája. A gazdag növényi ornamentika a felületen, a földön is szétterülő, lefelé bővülő szoknya mind a kígyózó S vonalban hajló nőket juttatja eszünkbe Klimt és Mucha képeiről. Az ír csipke egy horgolt technika (nem tartozik sem a varrt, sem a vert csipkék közé), különlegességét a laza, áttört szerkezetet díszítő domború vagy lebegő virág-, levél-, esetleg más, pl. lepkemotívumok adják. Amikor néhány éve divatba jöttek a 3D minták - persze ma már lézervágással készülnek a virágok - nekünk rögtön ilyen régi, szép megoldások jutottak eszünkbe. 

És hogy hova viseltek ilyen ruhát? Azt gondolnánk, hogy egy ilyen kivitelű öltözék bizonyára különleges alkalomra készült. Pedig nem valószínű. Az biztos, hogy nem estélyi, mivel zárt és állógalléros - a báli ruha pedig dekoltált volt. Az esküvői ruhákon pedig a rózsaszínnek nem volt helye. A 19. század második felétől kezdve egész pontosan meg volt határozva a jó társaság íratlan szabályaiban, hogy milyen napszakhoz milyen öltözék illik. Díszítettsége és anyaga alapján ez a ruha délutánra, látogatáshoz, nyári sétához felelt meg. Természetesen: napernyővel és kalappal!

Egy elegáns hölgy szép, napos időben a nyári korzón sétál a boldog békeidőkben. Ennek elengedhetetlen kelléke volt a ruhához illő napernyő. Gyűjteményünk számos gyönyörű darabbal büszkélkedhet, így hármat is bemutatunk. 

A napernyők általában esztergált fa nyéllel, réz küllőkkel készültek, a textil részük pedig vászon volt, ami bírta a feszítést. A díszítések azonban nem maradhattak el, ezért a felületüket azsúros hímzéssel, vagy egy réteg csipkével díszítették. Ahogy a képeken is látható, legkedveltebb a fehér és a fekete volt, ami egyébként is a századforduló két legdivatosabb színe volt. A fekete ugyanakkor idősebbeknek vagy gyász idejére is megfelelt, ekkor kezdett kialakulni a szín sokoldalú felhasználása a divatban.

A fehér bőr kultusza évszázados: a 16. századtól kezdve a nők, sőt a férfiak is használták a fehér púdert, mely ólomtartalma miatt egyáltalán nem volt veszélytelen. De gondolhatunk akár az archaikus kori antik görög vázafestményekre is, ahol a házakban, zárt családi közösségben élő nőket fehér bőrrel ábrázolták. A fehérség természetesen azt jelentette: az illető nem dolgozik a tűző napon, ezért előkelőnek számított. A szemlélet akkor módosult valamelyest, amikor a sötét és egészségtelen gyárakban dolgozó munkások sápadtsága tömegessé vált. 

A 19. század második felében már lehetővé vált az utazás is, hiszen kiépültek a nagy vasútvonalak. Így például a budapestiek számára is elérhetővé váltak a közeli tengeri, illetve a kellemes gyógyfürdőhelyek. Itt az úri társaság találkozott, a korszak előkelő "pletykalapja", A Társaság rendszeresen meg is írta, ki utazott fürdőre, ahol ismerkedni is jól lehetett. A délutáni sétákhoz itt is, akárcsak a városban, napernyőt viseltek a nők.

A napernyők az első világháború után hamarosan elvesztették jelentőségüket, hiszen a húszas évektől kezdve divatba jött a napozás, aminek a harmincas években egyenesen kultusza alakult ki.

S hogy mi van a ruha alatt? A kérdés ebben az esetben nem a fehérneműre, hanem a lábbelikre vonatkozik. A 19. században ugyanis végig hosszú volt a szoknya, és a lábat egyáltalán nem illett megmutatni. Még lépni, kocsira szállni is úgy kellett egy úrilánynak, hogy még véletlenül se villanjon ki a bokája. Ma mindezt nehéz elképzelni, de ezek a szabályok is azt szolgálták, hogy a megfelelő viselkedés kiszűrje a társaságból azokat, akik nem születtek úri - vagyis legalább középosztálybeli, értelmiségi vagy dzsentri - családba.

Ezért a divat se fordított nagy figyelmet a cipőkre egészen az 1910-es évekig, amikor a szoknya bokáig rövidült. Az uszályos, szecessziós ruhák alatt a látványos öltözékhez képest unalmas, gyakran fekete bokacsizmák bújtak meg. A fehér szín pedig a nyári, világos ruhákhoz illett. A csizma-forma előnye volt, hogy még akkor is takarta a lábat, ha mégis megtörtént a baj, és illetéktelen szemek elé került a lábfej.

A jobb és bal lábas cipő készítése se volt általános, a 19. századi cipők két párja gyakran egyforma, és csupán járáskor taposták ki különbözőre. Ezt segítette, hogy puha bőrből, esetleg vászonból készültek. A 20. században ez is változott, és ahogy láthatóvá vált a láb, úgy lettek a cipők is egyre változatosabbak. Az estélyi vagy esküvői cipők selyemmel voltak bevonva, jellemzően a ruha színéhez illeszkedően, ezeket azonban csupán belső térben hordták érzékenységük miatt.

Következzen egy izgalmas képpár, amik bár nem összetartozóak, vagyis a ruha máshonnan került a múzeumba, mint a fotó, mégis tökéletesen összeillenek!

A ruha szerepelt 2012-ben a Kiscelli Múzeum Street Fashion Museum című kiállításán is, egy szinte hibátlan állapotú darab, ami feltehetőleg 1900-as évtized utolsó éveiből származik. A fotón szereplő hölgyet pedig 1906-ban kapták lencsevégre. Ha ehhez hozzátesszük az 1907-es divatlap csíkos ruháját, egyértelmű, mennyire divatos volt egykor a gyűjteményünk darabja! Ami különbség, hogy a miénk szűkebb, egyenesebb A vonalú fazon, mint a divatlapban látható, ezért is gondoljuk, hogy 1-2 évvel később készült annál. A másik eltérés, hogy a ruhaderék ujja már nem puffos, hanem szűk. Ebből is látszik, hogy a Párizsból irányított és évente változtatott divat a 19. század második felétől már egész pontos datálást tesz lehetővé a muzeológusok, divattörténészek számára. 

A ruha anyaga selyemtaft, és szerencsénk van, hogy készítéskor a jobb esés elérése érdekében az anyag nehezítésére nem használtak ólomfürdőt. Hosszú távon ugyanis a 19. század végi és századfordulós ruhák jó részének szövetét tönkretette ez az akkor újdonságnak számító vegyipari eljárás. Az anyag törik, hasad az ember keze között, és nem egy csodás ruha fekszik emiatt mozdíthatatlanul a múzeumi raktárakban.

De érdemes megfigyelni a részleteket is: a függőleges és a ferdén, dekoratív szegélyként használt csíkos anyagot, valamint a szoknya alján - a Wiener Mode képéhez hasonlóan - a vízszintes díszítő sávot, szintén átlós csíkokkal. Nem kérdés, hogy a csíkos anyag az egyik legegyszerűbb, de legjobban variálható minta!

Legyező annyiféle volt, mint alkalom! Dekoratív és egyszerű, báli vagy nappal ruhához való, vidám virágos vagy sötét, egyszerű, gyászos. Hiszen minden megjelenéshez szükséges kellék volt még a századfordulón is! Hasonlóan változatosak voltak az alapanyagok: toll, papír, fa, elefántcsont vagy annak műanyag utánzata, zselatin, bakelit, textil és természetesen ezek kombinációja. A stílusok változása is nyomot hagyott a legyezőkön, a historizmus idején rokokó jelenetek, míg a szecessziós darabokon indák, virágok vagy - a japán hatás eredményeképpen - felkelő nap látható.

A sok réteg öltözékhez jól jött a legyező által keltett kis szellő. Képzeljék el: alsóing, fűző, fűzővédő (ez egy kis mellény-szerű fehérnemű), blúz, ruhaderék, és ehhez hasonló rétegzettség alul is: bő vászon alsónadrág, alsószoknyák - a 19. században merevítésekkel (krinolin, turnűr) -, majd a felső szoknya, természetesen a maga (selyem)bélésével együtt. A legyezgetés már csak amiatt is hasznos volt, mert a fűző miatt nem sok levegőt kaptak a nők. Ami miatt szeretjük, az mégsem ez, hanem a legyezőnyelv! Hogy melyik tartás mit jelentett, az bizonyára változott, adott esetben megegyezés kérdése is lehetett. 

A legyező egyébként a 16. században lett igazi divatkellék. Ekkor kezdtek el varrott és vert csipkét készíteni, és a földrajzi felfedezéseknek köszönhetően a távoli vidékek egzotikus madarainak tollai is státuszszimbólumnak számítottak. Mindkettő a legyező kedvelt alapanyaga volt, így az elegáns nők, de akár férfiak is használták, de legalábbis övükre akasztva viselték.

Ha régi divatról van szó, az egyik leggyakoribb kérdés, hogy hogyan lehetett kibírni ezeket a kényelmetlen ruhákat, és pláne hogyan lehetett szoknyában kirándulni, hegyet mászni. Természetesen nem volt könnyű, és a mai, kényelemhez szokott test nem tudna egyik percről a másikra alkalmazkodni. De aki gyerekkorától hozzászokott, annak ez volt a természetes. Példa erre ez a kép, ahol a vidám kiránduló lányokat láthatólag nem zavarja az öltözék.

Az, hogy manapság kényelmesen öltözködhetünk, nagymértékben köszönhető a 19. század végén, 20. század elején elterjedő utazásnak és változatos szabadidős tevékenységeknek, sportoknak. A képen látható, Trencsénben kiránduló nők annak idején, 1909-ben úttörőnek számítottak. A tengerpartok és fürdőhelyek mellett a magashegységi üdülőhelyek is ekkor kezdtek népszerűvé válni. A Monarchiából, különösen Magyarországról könnyen elérhető Magas-Tátra épületeinek, szállodáinak, nyaralóinak jó része, valamint a terület infrastruktúrája, vasútja is ekkor épült ki.

Egyszerű blúzban-szoknyában, vagy nem túl díszes, strapabíró gyapjúszövet kosztümben kirándultak, és a derekukról még így sem hiányozhatott a fűző és a divatos öv, a fejükről pedig a hatalmas, díszes kalap. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a 20. század elején már kezdtek kényelmesebb, inkább öv-szerű vagy akár gumírozott "reform" fűzőket árulni. A karcsú derekat és csípőt hangsúlyozó harang alakú szoknyát több részből szabták. A divatlapok rendelhető szabásmintái alapján egy ilyen egyszerűbb öltözéket akár házilag is el tudtak készíteni, hiszen a 19. század második felétől kezdve a lakosság körében is elterjedt a század közepén feltalált varrógép használata. Természetesen a divatszalonok is kínáltak angolos, vagyis a férfiruhákhoz hasonlóan gyapjúszövetből készült, az aktuális divatot kevésbé követő, inkább praktikus kosztümöket, felöltőket. 

A könnyű nyári ruhákban, egymás társaságában nem csoda, hogy vidámak a lányok! Két téma adódik a fotóból és a gyűjteményből hozzá választott, 1910-es évek elején készült ruhából, amiket kiegészítenek egy divatlap képei 1907-ből. 

Az egyik téma, amelyet be szeretnénk mutatni, a képeken látható ruhák anyaga és technikája: a fehér pamutvászonból készült madeirahímzés. Ez egy olyan lyukhímzés, ahol a vászonba szegőöltéssel kis köröket vagy más mintákat hímeznek, majd a közepét kivágják. Természetesen lehet géppel is készíteni, de kézimunkaként is kedvelt technika volt, mivel egyszerű és látványos. A hímzést, varrást a lányok, nők az iskolában tanulták majd otthon végezték, hogy díszítsék ruháikat vagy lakástextileket készítsenek. A 20. század elején Magyarországon több helyen megindult a szervezett háziipari tevékenység is. Ennek keretében városi úriasszonyok, sőt arisztokraták adtak munkát azoknak a falusi asszonyoknak, akiknek nagy gyakorlatuk volt a kézimunkában és a szövésben, mivel saját maguk és családjuk számára sajátkezűleg készítették a ruhadarabokat, ágy- és asztalneműt. A mozgalomnak köszönhetően városiak megrendelésére is készíthettek kelengyét, blúzokat, fehérneműt. Leghíresebb a Pozsonyi Háziipar volt, amelynek arisztokrata pártolói még az elegáns bécsi üzletek kínálata helyett is inkább ilyen textíliákat választottak. A korszak stílusa, a szecesszió egyik irányzata egyébként is a népművészetből merített ihletet, és ez Magyarországon igen erős volt az iparművészetben, így a textiltervezésben is. Az is fontos szempont lehetett, hogy a 19. század újdonsága, a gépesítés után ismét értéke lett a kézzel készített tárgyaknak. A mai szennyező és végtelenül felgyorsult fast fashion világától is megfontolandó lenne elfordulni, hiszen ezzel a környezetnek és magunknak is jót tennénk. Példa pedig akad a múzeumok szép, régi tárgyai között bőven!

A másik adódó téma a gyerekek, fiatal lányok öltözködése. Amint a képeken is látszik, a gyerekek kényelmes, laza és rövid ruhákat viseltek, csak bakfiskortól kezdték el lányok a felnőtteket utánozni a karcsú derékkal. Ráadásul a kislányruhák öve, ha volt, akkor a csípő tájékára csúszott. Erről pedig eszünkbe kell, hogy jusson a húszas évek stílusa: az akkor fiúsnak és fiatalosnak tartott egyenes vonalú, csípőn levő derékvonallal rendelkező, karcsúsítás nélküli ruhák! Mivel akkoriban a mozgás szabadsága és a fiatalos kinézet volt elsődleges, a felnőtt nőket öltöztető párizsi tervezők valószínűleg a korabeli lánykaruhákból (is) inspirálódtak. 

Vissza a főoldalra: 100 év divatörténete