1920

A cipőmánia, ami a 20-21. században, és különösen Carrie Bradshaw óta "közismert", nem volt mindig jellemző. 

A női lábat évszázadokon át takarta a hosszú szoknya, és különösen a 19. században a lábfej vagy a boka kivillantása kifejezetten erkölcstelennek - és persze a férfiak számára nagyon is izgalmasnak - számított. Amikor a 20. század elején a nők öltözködéséből eltűnt a fűző, megváltozott a szépségideál is: az addigi darázsderék helyett a csinos lábra terelődött a figyelem. Annyira, hogy a húszas évek elején a divatlapok lábszépség-, illetve lábfelismerő versenyeket rendeztek: utóbbi esetben közzétettek egy ismert színésznő lábáról készült fotót, az olvasóknak pedig meg kellett tippelnie, kié lehet. Ezzel párhuzamosan eltűntek az addig "láthatatlanul" hordott boka fölé érő, fűzött csizmák, és helyettük az 1910-es évektől kivágottabb, csinosabb cipők jöttek divatba, különösen alkalomra. Ekkor a cipő, hogy hangsúlyozza a szép vádliformát, magasabb sarkú és hegyesebb orrú lett, a rüsztön pedig különféle bonyolult pántokkal záródott. Nappalra munkához, sétához vagy utazáshoz a nők kosztümöt és kissé alacsonyabb, 5-6 cm-es sarkú, lábfejen zárt és fűzős ún. trottőr cipőt viseltek. Az eredeti trotteur szó a francia futkosó, szaladgáló szóból ered és arra utal, és a nők a hosszabb sétákhoz, gyalogláshoz hordták. 

Ezt a cipőt gyakran két, eltérő színű bőrből készítették, és néha még a férfi Oxford félcipőkről ismert lyuksor is díszítette a felületüket. A magyar cipészmesterek méretre készítették a lábbeliket - ilyen a Kiscelli múzeum darabja is -, ugyanakkor a cipőknél viszonylag hamar elterjedt a készáru is.

A magas minőségről híres, valóban a legelőkelőbb társaság tagjainak dolgozó Bencze cipészről olvashatjuk az alábbi visszaemlékezést és cikket:
"Ezután egy cipőboltot kerestünk fel, a kalaposbolt közelében. Benyitottunk. Ha a benne árult cipők is olyanok, mint a bolt fényűző berendezése, akkor itt nyugodtan vásárolhattunk. Lenyűgöző volt nemcsak a selyem falburkolat és az aranyozott, faragott berendezés, de az a nagy nyugalom, halk tónus, ahogyan a kiszolgáló személyzet a vevővel foglalkozik. Senki nem siet, minden egyes elárusítónak bőven van ideje a vevőjével foglalkozni. Nyugodtan válogattunk. Esti cipőt kerestem. Láttam, hogy az elárusítónő nagyon nézte a levetett cipőnket. Szép, barna krokodilbőr cipőm volt. Illett angol szabású, világosbarna tavaszi kosztümömhöz. Zsófi cipője drapp gyíkbőrből készült. Végre megszólalt a hölgy: - Ugye bécsiek? Mert csak ott készítenek ilyen szép cipőket. - Nem. - válaszoltam -, magyarok vagyunk és cipőinket a pesti Bence cégnél csináltatjuk. Van ugyan Bécsben is egy Bence filiálé. - Erre az elárusítónő már felemelte cipőmet, jól megnézegette és kijelentette: - Az ön cipője olyan könnyű, mint a toll. - Lám, már másodszor aratott győzelmet Párizsban a magyar ipar." (Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik, Gondolat, 1987, 176.) 

Ugyanez, másik oldalról - beszámoló az 1922-es tavaszi divatkiállításon a Bencze cipőszalonról:
“Bencze cipőszalonja kiállításánál a néző szinte elfelejti, hogy Pesten van, és Párizs legelegánsabb cipőszalonjába képzeli magát. Bencze cipőkreációi ugyanis oly tökéletes műremekek, hogy az összes szokott cipőújdonságokat úgy kiállításukkal, mint ízléses formájukkal messze fölülmúlják. Kérésünkre Bencze mester elmondott egyet-mást a kiállított cipőkről (…) Teljesen elragadtatva távoztunk a Bencze kiállításától, azzal az impresszióval, hogy láttuk a legtökéletesebbet, amit cipőben produkálni lehet. Ezek azok a cipők, amelyekben a női láb nem is lehet más, csak szép és legszebb (…)." (Színházi Élet, 1922.03.26. 13. szám)

 

 

Mind a fekete ruhát, mind a piéket (vagyis a ruha felületén megjelenő keskeny, levarrt hajtásokat) emlegettük már, így együtt azonban újabb történetet rejtenek.

A fekete szín a húszas években a legáltalánosabban hordott "alapszín" volt, de téves lenne azt hinni, hogy a ruhák általánosságban is feketék voltak. A divatlapok cikkeinek tudósításaiból a legkülönbözőbb színek derülnek ki, az almazöldtől a mustársárgáig változatos volt a kép. A húszas években még inkább szezononként, a harmincas években pedig már divatházanként változott, hogy mikor mi a meghatározó szín. A fekete eközben mind a nappalra és munkába hordott kosztüm színeként, mind délutánra vagy estére ugyanazt a funkciót töltötte be, mint manapság: állandó, jól kombinálható, kiegészítőkkel könnyen variálható, optikailag enyhén karcsúsító alapruhát.

A korszak meghatározó, bár akkor Magyaroszágon szinte nem is ismert tervezője, Gabrielle (Coco) Chanel köztudottan gyakran és szívesen alkalmazta a feketét, mégis Madeleine Vionnet az, akit ennek a ruhának a bemutatásánál fel kell idéznünk. Vionnet a szabás művésze volt, folyamatosan kísérletezett az anyag elfordításából adódó lehetőségekkel. Ez azt jelenti, hogy ha az egymásra merőleges lánc- és vetülékfonalakból szőtt textíliát 45 fokkal elforgatjuk, akkor az addigi átlós kerül függőleges és vízszintes irányba. Ez rendkívüli tulajdonságokat ad az anyagnak, például keresztirányban kissé nyúlik, tehát sokkal jobban idomul a testre, és másképp is esik, hullámzik. Az ebben rejlő lehetőségeket használta ki tehát  rendkívüli, szinte "építészi" gondolkodásmóddal Vionnet, a ruha különböző részeit több, különböző szálirányú darabból szabva és összeállítva. Célja, ahogy a húszas években más tervezőknek is, az volt, hogy a ruha a lehető legszebben kövesse a testet és a mozdulatokat, de azokat a legkevésbé korlátozza. 

A Kyoto Costume Institute gyűjteményében (is) megtalálható zöld zsorzsett Vionnet ruha felületét megannyi, hullámosan varrott pié díszíti. (https://www.kci.or.jp/en/archives/digital_archives/1920s/KCI_177)

Aki próbált már akár csak egy egyszerű, egyenes vonalban varrni, tudja, hogy ennél mennyivel nehezebb lehet több, egymással párhuzamosan futó varratot tökéletesen elkészíteni. Ha mindezt szabályos hullámos vonalakban kell megtenni egy ruha teljes felületén - az csaknem a lehetetlenség határát súrolja. A bravúrt a ferde szálirányba fordított anyag használata teszi lehetővé, de ez a ruha még így is az haute couture, vagyis a magas szabászat igazi csúcsteljesítménye.

Most figyeljük meg a Kiscelli Múzeum gyűjteményében található ruhát! Ennek teljes felületét is piék borítják, ezek azonban nem kézzel, hullámosan, hanem géppel egyenesen varrottak. Ez tehát a modernizálódó textilgyártás terméke, méterben kapható piézett "csíkos" kelme, amiből a ruhát az érdekesebb hatás, és persze az eredeti párizsi Vionnet-modell utánzásának kedvéért különböző darabokból állítottak össze. Így a csíkok ezen is játékosan, geometrikus mintát adva futnak, némileg utánozva a magasiskola eredeti darabját. Igaz, hullámvonalak helyett meg kell elégedni a szögletesekkel, de a különbséget - ami technikailag ég és föld - igazán csak a hozzáértők látják és értik pontosan. 

A ruha jó példája a divat terjedése során történő egyszerűsödésnek, a másolás közbeni - elnézést kérünk a kifejezésért - lebutításnak. Ezt valósítják meg ma is a fast fashion láncok, amikor a kifutón látott darabok gyengébb minőségű, tömeggyártásban készített, ám látványos utánzatát kínálják.

 

 

Vissza a főoldalra: 100 év divattörténete