1920

A cipőmánia, ami a 20-21. században, és különösen Carrie Bradshaw óta "közismert", nem volt mindig jellemző. 

A női lábat évszázadokon át takarta a hosszú szoknya, és különösen a 19. században a lábfej vagy a boka kivillantása kifejezetten erkölcstelennek - és persze a férfiak számára nagyon is izgalmasnak - számított. Amikor a 20. század elején a nők öltözködéséből eltűnt a fűző, megváltozott a szépségideál is: az addigi darázsderék helyett a csinos lábra terelődött a figyelem. Annyira, hogy a húszas évek elején a divatlapok lábszépség-, illetve lábfelismerő versenyeket rendeztek: utóbbi esetben közzétettek egy ismert színésznő lábáról készült fotót, az olvasóknak pedig meg kellett tippelnie, kié lehet. Ezzel párhuzamosan eltűntek az addig "láthatatlanul" hordott boka fölé érő, fűzött csizmák, és helyettük az 1910-es évektől kivágottabb, csinosabb cipők jöttek divatba, különösen alkalomra. Ekkor a cipő, hogy hangsúlyozza a szép vádliformát, magasabb sarkú és hegyesebb orrú lett, a rüsztön pedig különféle bonyolult pántokkal záródott. Nappalra munkához, sétához vagy utazáshoz a nők kosztümöt és kissé alacsonyabb, 5-6 cm-es sarkú, lábfejen zárt és fűzős ún. trottőr cipőt viseltek. Az eredeti trotteur szó a francia futkosó, szaladgáló szóból ered és arra utal, és a nők a hosszabb sétákhoz, gyalogláshoz hordták. 

Ezt a cipőt gyakran két, eltérő színű bőrből készítették, és néha még a férfi Oxford félcipőkről ismert lyuksor is díszítette a felületüket. A magyar cipészmesterek méretre készítették a lábbeliket - ilyen a Kiscelli múzeum darabja is -, ugyanakkor a cipőknél viszonylag hamar elterjedt a készáru is.

A magas minőségről híres, valóban a legelőkelőbb társaság tagjainak dolgozó Bencze cipészről olvashatjuk az alábbi visszaemlékezést és cikket:
"Ezután egy cipőboltot kerestünk fel, a kalaposbolt közelében. Benyitottunk. Ha a benne árult cipők is olyanok, mint a bolt fényűző berendezése, akkor itt nyugodtan vásárolhattunk. Lenyűgöző volt nemcsak a selyem falburkolat és az aranyozott, faragott berendezés, de az a nagy nyugalom, halk tónus, ahogyan a kiszolgáló személyzet a vevővel foglalkozik. Senki nem siet, minden egyes elárusítónak bőven van ideje a vevőjével foglalkozni. Nyugodtan válogattunk. Esti cipőt kerestem. Láttam, hogy az elárusítónő nagyon nézte a levetett cipőnket. Szép, barna krokodilbőr cipőm volt. Illett angol szabású, világosbarna tavaszi kosztümömhöz. Zsófi cipője drapp gyíkbőrből készült. Végre megszólalt a hölgy: - Ugye bécsiek? Mert csak ott készítenek ilyen szép cipőket. - Nem. - válaszoltam -, magyarok vagyunk és cipőinket a pesti Bence cégnél csináltatjuk. Van ugyan Bécsben is egy Bence filiálé. - Erre az elárusítónő már felemelte cipőmet, jól megnézegette és kijelentette: - Az ön cipője olyan könnyű, mint a toll. - Lám, már másodszor aratott győzelmet Párizsban a magyar ipar." (Odescalchi Eugénie: Egy hercegnő emlékezik, Gondolat, 1987, 176.) 

Ugyanez, másik oldalról - beszámoló az 1922-es tavaszi divatkiállításon a Bencze cipőszalonról:
“Bencze cipőszalonja kiállításánál a néző szinte elfelejti, hogy Pesten van, és Párizs legelegánsabb cipőszalonjába képzeli magát. Bencze cipőkreációi ugyanis oly tökéletes műremekek, hogy az összes szokott cipőújdonságokat úgy kiállításukkal, mint ízléses formájukkal messze fölülmúlják. Kérésünkre Bencze mester elmondott egyet-mást a kiállított cipőkről (…) Teljesen elragadtatva távoztunk a Bencze kiállításától, azzal az impresszióval, hogy láttuk a legtökéletesebbet, amit cipőben produkálni lehet. Ezek azok a cipők, amelyekben a női láb nem is lehet más, csak szép és legszebb (…)." (Színházi Élet, 1922.03.26. 13. szám)

 

 

Mind a fekete ruhát, mind a piéket (vagyis a ruha felületén megjelenő keskeny, levarrt hajtásokat) emlegettük már, így együtt azonban újabb történetet rejtenek.

A fekete szín a húszas években a legáltalánosabban hordott "alapszín" volt, de téves lenne azt hinni, hogy a ruhák általánosságban is feketék voltak. A divatlapok cikkeinek tudósításaiból a legkülönbözőbb színek derülnek ki, az almazöldtől a mustársárgáig változatos volt a kép. A húszas években még inkább szezononként, a harmincas években pedig már divatházanként változott, hogy mikor mi a meghatározó szín. A fekete eközben mind a nappalra és munkába hordott kosztüm színeként, mind délutánra vagy estére ugyanazt a funkciót töltötte be, mint manapság: állandó, jól kombinálható, kiegészítőkkel könnyen variálható, optikailag enyhén karcsúsító alapruhát.

A korszak meghatározó, bár akkor Magyaroszágon szinte nem is ismert tervezője, Gabrielle (Coco) Chanel köztudottan gyakran és szívesen alkalmazta a feketét, mégis Madeleine Vionnet az, akit ennek a ruhának a bemutatásánál fel kell idéznünk. Vionnet a szabás művésze volt, folyamatosan kísérletezett az anyag elfordításából adódó lehetőségekkel. Ez azt jelenti, hogy ha az egymásra merőleges lánc- és vetülékfonalakból szőtt textíliát 45 fokkal elforgatjuk, akkor az addigi átlós kerül függőleges és vízszintes irányba. Ez rendkívüli tulajdonságokat ad az anyagnak, például keresztirányban kissé nyúlik, tehát sokkal jobban idomul a testre, és másképp is esik, hullámzik. Az ebben rejlő lehetőségeket használta ki tehát  rendkívüli, szinte "építészi" gondolkodásmóddal Vionnet, a ruha különböző részeit több, különböző szálirányú darabból szabva és összeállítva. Célja, ahogy a húszas években más tervezőknek is, az volt, hogy a ruha a lehető legszebben kövesse a testet és a mozdulatokat, de azokat a legkevésbé korlátozza. 

A Kyoto Costume Institute gyűjteményében (is) megtalálható zöld zsorzsett Vionnet ruha felületét megannyi, hullámosan varrott pié díszíti. (https://www.kci.or.jp/en/archives/digital_archives/1920s/KCI_177)

Aki próbált már akár csak egy egyszerű, egyenes vonalban varrni, tudja, hogy ennél mennyivel nehezebb lehet több, egymással párhuzamosan futó varratot tökéletesen elkészíteni. Ha mindezt szabályos hullámos vonalakban kell megtenni egy ruha teljes felületén - az csaknem a lehetetlenség határát súrolja. A bravúrt a ferde szálirányba fordított anyag használata teszi lehetővé, de ez a ruha még így is az haute couture, vagyis a magas szabászat igazi csúcsteljesítménye.

Most figyeljük meg a Kiscelli Múzeum gyűjteményében található ruhát! Ennek teljes felületét is piék borítják, ezek azonban nem kézzel, hullámosan, hanem géppel egyenesen varrottak. Ez tehát a modernizálódó textilgyártás terméke, méterben kapható piézett "csíkos" kelme, amiből a ruhát az érdekesebb hatás, és persze az eredeti párizsi Vionnet-modell utánzásának kedvéért különböző darabokból állítottak össze. Így a csíkok ezen is játékosan, geometrikus mintát adva futnak, némileg utánozva a magasiskola eredeti darabját. Igaz, hullámvonalak helyett meg kell elégedni a szögletesekkel, de a különbséget - ami technikailag ég és föld - igazán csak a hozzáértők látják és értik pontosan. 

A ruha jó példája a divat terjedése során történő egyszerűsödésnek, a másolás közbeni - elnézést kérünk a kifejezésért - lebutításnak. Ezt valósítják meg ma is a fast fashion láncok, amikor a kifutón látott darabok gyengébb minőségű, tömeggyártásban készített, ám látványos utánzatát kínálják.

 

 

A kalapviselet az utcai öltözék elengedhetetlen része volt évszázadokon, sőt talán nem túlzás azt állítani, hogy évezredeken át, hiszen már az ókori görögök is viseltek különféle kalapokat az időjárás ellen. A 19. században és a 20. század első felében jellemző öltözködési szokásrendszer pontosan szabályozta, milyen alkalomra és helyzetben milyen anyagú, díszítettségű kalap dukált az öltözékhez. A kalapformák a ruhákkal együtt szezonról szezonra változtak, a párizsi cégek ezen a téren is irányították a világ divatját. 

A kosztüm 1880 után történő megjelenésével a nappali öltözék egyszerűsödött, és sok elemet kölcsönzött a férfiak praktikusabb viseletéből: a gyapjúszövetet, a sötétebb színeket, az inget, a kényelmesebb lábbeliket. A kalapok azonban, melyek a férfiak esetében szintén egyszerűek - feketék és nem különösebben látványos vagy változatos formájúak - voltak, a nők esetében egészen az első világháborúig megőrizték nagy volumenüket, feltűnő díszítésüket. Mintha a 19. századi krinolinos-turnűrös, fodros és túldíszített öltözködésének utolsókig “kitartó” elemei lennének. 

A húszas évek nőideálja a fiús lány, a garçonne viszont a kényelem és szabad mozgás lehetősége miatt nem csak a korlátozó ruhákról, hanem a hatalmas kalapokról is lemondott, amik pedig még a ‘10-es években is hatalmasak voltak. A korszak divatos kalapja, a cloche, azaz harang kalap lett. Ez a kalaptípus viszonylag közismert, de pontosításra szorul, ugyanis az évtized elején még beletelt pár évbe, amíg kialakult ez a szinte karima nélküli, szembe illetve egészen fejre húzott forma. 1922-től volt igazán jellemző, ezt követően pedig, az 1930-at megelőző években ismét karimája lett. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy az egyszerű forma nem ad lehetőséget akár anyag, akár díszítés tekintetében változatosságra: szalma, lószőr, nemez, nyúlszőr, bársony, művirág, masni - csak néhány azok közül a számos érdekes alapanyag közül, amelyekből a Kiscelli Múzeum Textilgyűjteményében megtalálható kalapok is készültek.

 

 

"Fürdőre utazni" már a 19. század második felétől kedvelt és elegáns tevékenységnek számított. A távoli tengerpartokat, üdülőhelyeket főképp a vasútvonalak kiépítésének köszönhetően lehetett a korábbinál jóval kényelmesebben elérni. A vízparton - legyen az akár a Balaton, akár a tenger - eleinte inkább sétálgattak, és szívták a jótékonynak tartott friss levegőt, a vízbe nemigen merészkedtek. Ennek az is az oka volt, hogy a korszak viselkedési és öltözködési szokásai meglehetősen merevek voltak, különösen a nőket illetően. Testüket fűző szorította össze, és kizárólag ebben illett nyilvánosan mutatkozni. Az alsótestet évszázadok óta hosszú szoknya takarta, amit alsószoknyák sokasága, később drótokkal merevített krinolin, majd turnűr is szélesített, így az szinte eltűnt a ruha alatt. Az ezekhez a ruhákhoz szokott nők számára elképzelhetetlennek tűnt nyilvánosan levetkőzni, alsóneműre hasonlító fürdőruhát felvenni, erre jelentett megoldást a fürdeni vágyók számára a kerekes fürdőkabin, amiben betolták őket a vízbe. 

Az évtizedek azonban fokozatos változást hoztak mind az életmód, mind a test és az öltözködés tekintetében. A 20. század elejére a turizmus egyre nagyobb volumenűvé, a strandolás pedig egyre elfogadottabbá vált. Ekkor a fürdőruhák laza, bő vászon öltözékek voltak, leggyakrabban fehér, kék, piros csíkos vászonból készültek, szegélydíszítéssel. "Szoknyarészük" térdig ért, ez alatt pedig - a fehérneműhöz hasonlító - alsó nadrágot is viseltek. Időközben - 1910 körül - a hétköznapi viselet is egyszerűsödött, kényelmesebbé vált, így a fűző viselete már nem volt szükségszerű. A praktikumot az I. világháború kényszerítette ki véglegesen, ekkor már visszavonhatatlanul megváltozott mind a nők szerepe és helyzete, mind a divat. A rövid haj, kényelmes viselet, sőt a nadrág is elképzelhetővé vált, bár utóbbi még csak szükséghelyzetben. 

A háború után a modern, divatos nő önállóbb, fiatalosabb, karcsúbb lett. A szórakozás és mozgás kedvelt formái voltak a különböző sportok, amelyek széles körben elterjedtek. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy ekkorra a vasút mellé még a repülés is felsorakozott, egyáltalán nem meglepő, hogy a húszas években minden korábbinál nagyobb divat lett a nyaralás és a fürdés. A fehér bőr már sokkal inkább a sötét gyárakban, rossz körülmények közt dolgozó munkásokra volt jellemző, a barnaság pedig azt jelentette, hogy az illető valamelyik elegáns üdülőhelyen járt. Ekkor már nem idegenkedtek a különösen vizesen erősen testre tapadó, szoros fürdőruhától sem. A híres színésznőkről például gyakran jelent meg strandon készült "street" fotó. A bátrabbak - általában fekete - gyapjúból kötött, rugalmas "fürdőtrikót", a továbbra is kissé szégyellősebbek vagy illedelmesebbek a többet takaró, kis szoknyarésszel is kiegészített, és inkább vászonból szabott bővebb "fürdőkosztümöt" viseltek. Persze vizesen szinte alig volt köztük különbség!

 

 

Vissza a főoldalra: 100 év divattörténete