1910
A szecesszió idején nem csupán a japán nők hajviseletét vagy karcsúságát igyekeztek utánozni a nyugati társadalom hölgyei. Áruk, tárgyak is áramlottak be, így japán ruhadarabokat is meg lehetett vásárolni Bécsben éppúgy, mint Párizsban. A japán megjelenés népszerűségéhez Magyarországon is hozzájárult Puccini eredetileg 1901-ben, nálunk 1906-ban bemutatott operája, az azóta is népszerű Pillangókisasszony.
A kimonókat otthon viselték az ún. tea gown helyett, mely egy 19-20. század fordulóján divatos laza, bő, de gazdagon díszített köpenyszerű ruha volt, akár vendégfogadáshoz is. A kényelmes, testfüggetlen, T formájú kimonók megfelelőek voltak ahhoz, hogy a test torzítása nélkül lehessen viselni őket. Így hozzájárultak a női öltözködés reformjához, ami végül a fűző nélkül viselhető párizsi divatot eredményezte az 1910-es évekre. Ugyanez volt a törekvése a kor híres textilművészének, Mariano Fortunynak is, akit viszont az antik görög lepelruhák inspiráltak. Szabás nélküli gyűrt selyemruhákat készített, mely felvette a viselője alakját. Az ő egyik kreációja látható Mészáros Giza színésznőn a Színházi Hét egyik belső címlapján.
A gyűjteményben szereplő kimonót Haán Ilona viselte 1911-ben, amit egy fotó is alátámaszt. A szürkés-halványlila, leheletfinom selymet rózsaszín és lila hímzett virágmotívumok díszítik, a tradicionális japán öv, az obi helyett pedig egy hosszú rojtos sál egészíti ki. A kimonó Amerikából származott, amit a nyakába varrt címke bizonyít, melyen védjeggyel is biztosított márkaneve is olvasható. Előfordult ugyanis az is, hogy csupán az alapanyag származott Japánból, és abból már Európában vagy Amerikában készítették el az öltözetet.
1910-ben már lefelé csengett a japán hatás a divatban. Ekkor a híres Holzer, később, 1914-ben pedig a szintén Kossuth Lajos utcai Ungár divatház is hirdetett kimonókat, utóbbi alapanyagtól függően 80-140 koronáig, a drágább változat moiré vagy crepe de chine selyemből készült. Érdekesség, hogy mindkét cégnél lehetett kapni posztóból, gabardinből, vagyis gyapjúszövetekből készült "kimonókat" is. Ezek a mellékelt rajzok alapján tulajdonképpen (kosztüm)kabátok voltak, és valószínűleg már csak a kimonó valamilyen jellegzetességét - szabását: vagyis épp annak hiányát, a T formát, a bő köpenyjelleget vagy a gallérmegoldást - vették át.
 |
 |
 |
 |
 |
|||
Skriván Ferenc elegáns belvárosi férfikalap-üzletét 1852-ben alapították. 1885-ben az akkori tulajdonos, ifj. Skriván Ferenc a Váczi utcza 23. szám alatti Kristóf-házban hirdette újonnan megnyitott üzletét az alábbi szöveggel: "Mindenkori főtörekvésem leend szolid s előzékeny kiszolgálás által a n. é. (nagyérdemű) közönség pártolását elérhetni". Ez minden bizonnyal sikerült is neki, mivel a céget még az 1930-as években is működtették az örökösök. 1886-ban már a Kígyó téren (ez kb. a mai Váci utca és Kígyó utca kereszteződésénél, a Ferenciek tere mögött levő kis tér volt) volt a székhelyük, de az üzletnek otthont adó ún. Párisi-házat (IV. Kígyó tér 5.) 1908-ban lebontották, hogy ott a Belvárosi Takarékpénztár új épületét építhessék fel. Így átmenetileg egy kis parkban kialakított ideiglenes "áruházban" kellett működniük, míg végül beköltözhettek a Párisi udvarba, közben pedig kitört az első világháború. Ebben, vagy legalábbis ekkor Skriván Ferenc életét vesztette, amint arról egy 1919-es Magyar Ipar című folyóiratból értesülhetünk. Eszerint Skriván már nem jelenhetett meg a kalaposipari szakosztály választmányi gyűlésén, ahol többek között az iparosok háború utáni nehéz helyzetéről, a munka újraindításáról és az állam támogatásáról is szó volt.
A gyűjteményben egy keménykalap (angolul bowler, bowler hat, nevét az eredeti készítőjéről kapta) van az udvari szállító címet is elnyerő Skriván Ferenc cég emblémájával. A fekete, gömbölyű fejrészű, kis felhajló karimájú posztókalap a 19. század közepén jelent meg Angliában, és strapabíró volta miatt egy ideig a dolgozó, alsóbb társadalmi rétegek körében volt népszerű. A 20. századra már a középosztály körében is elfogadott volt: sötét öltönyhöz nappali viseletként széles körben népszerű volt az I. világháború előtt.
 |
 |
 |
 |
A női kosztüm története szorosan összefügg a női egyenjogúságért vívott harccal. A férfiak öltözködését a 18. század végétől Anglia határozta meg, jóval egyszerűbb ruházattal váltva fel a francia udvar által diktált színes, fényes, dekoratív selyem öltözékeket. Az egyszínű, sötét tónusú gyapjúszövet ruhákat másképp kellett szabni és kikészíteni - vászonnal, vattával bélelni, formára gőzölni. Ennek köszönhetően ránc nélkül, tökéletesen álltak a testen, kiemelve viselőjük előnyös, és elrejtve hátrányosabb adottságait.
A női ruhák azonban a 19. században nem voltak ilyen kényelmesek, és az állandóság sem volt jellemző rájuk. Az épp ekkor nekilendülő gépesítésnek köszönhetően egyre több alapanyag állt rendelkezésre, így a divat is gyorsabban, gyakorlatilag évről évre, szezonról szezonra változott. A napszakok szerint meghatározott bonyolult öltözködés a nők életében meglehetősen nagy szerepet játszott, míg a férfiak nem foglalkoztak ilyen "komolytalan" dolgokkal, helyette a munkájukat végezték.
A század utolsó harmadában Európa és Amerika hölgyei közül egyre többen törekedtek arra, hogy tanulhassanak és munkát végezhessenek. A kényelmes ruhát igénylő tevékenységek között ezek mellett megjelent a vasútvonalakkal együtt kedveltté váló utazás, valamint a sport is. Ezekhez a nők is a férfiak időtállóbb, kevésbé bonyolult, strapabíróbb öltözékét igényelték, így született meg és terjedt el 1880 körül az öltöny a női változata: az angol kosztüm, mely zakóból és hosszú szoknyából állt. Az öltözék nagyvonalakban követte a divat formai változásait, de a túlzásba vitt látványos formákat vagy a túl sok díszítést itt nem alkalmazták.
A 19. század második felében Párizs diktálta a nyugati világ divatját. A nagy, "haute couture" divatházak évente kétszer tartott bemutatóin lehetett az új modelleket megrendelni, a külföldi forgalmazók pedig ugyanezért szintén rendszeresen ellátogattak Párizsba. Bár a franciák ritkán engedtek be idegen céget tagjaik közé, az angol szabócég, a Redfern sikeresen meg tudta vetni a lábát a "Fény városában", és még a két világháború között is meghatározó volt ebben a szegmensben. A gyapjúszövetből készült angol kosztüm elkészítése ugyanis a férfiruházathoz hasonló technológiát és képzettséget igényelt, a francia divatszalonok azonban a látványos, dekoratív selyemruhákra specializálódtak. A kosztüm a 20. század elejétől kezdve egyre inkább általános délelőtti, majd egész napos viseltté, női "munkaruhává" vált.
 |
Vissza a főoldalra: 100 év divatörténete