A hónap műtárgya

2019/december - Kovács László (1944-2006)
Így iramlanak örök éjbe
1979 körül; fa, hungarocell, stukkó
100 x 130 cm
/Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence/
 
A még önálló településnek számító Budafokon született Kovács László 1967-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, Bernáth Aurél vezetése alatt. Osztálytársai voltak többek között Bikácsi Daniela, Dús László, Méhes László, Újházi Péter vagy Tenk László, akik Kovácshoz hasonlóan maguk is a hazai képzőművészet jelentős alakjai lettek. Az évfolyam tagjaira általában jellemző, hogy nem kapcsolódtak a korabeli művészeti irányzatokhoz vagy csoportosulásokhoz, sajátos pályákat jártak be. Kovács László 1979-ig a Fiatal Képzőművészek Stúdiója, 1976-tól a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége tagja volt. Számos országos kiállításon vett részt és nyert díjakat. Több köztéri alkotása is született, vegyes műfajokban: üvegablak, falkép és plasztikai mű egyaránt került ki a keze alól. Bár a diplomázás évétől fogva Budaörsön élt és elsősorban a fővárosi képzőművészeti élethez kötődött, mégis a fővároson kívül kapta legjelentősebb művészeti pedagógiai megbízatását: 1997-ben az egri főiskola rajz tanszékének vezetését vállalta el. Az ezredfordulótól megsokasodott művészeti közéleti aktivitása: külföldi tanulmányutakon vett részt, országos művésztáborok munkájába kapcsolódott be, színházi díszletet tervezett. Az egri rajz tanszéket haláláig vezette, utolsó egyéni kiállítását is a városban rendezte.
 
1975-ben fedezte föl öccse, az önálló művészként is működő Kovács György kőszobrász-restaurátor jóvoltából a kőszobrász szakma anyagait. Ekkor talált rá a stukkóból készített sgraffito-technikára, amelyet mindvégig alkalmazott: fára erősített hungarocell alapra különböző színezésű vakolatrégeket terített, majd a megszáradt felületet különböző mértékben visszakaparta illetve utólag rádolgozott. Témáiban a városi pillanatképek, monumentális absztrakt felületek, a mitologikus állatábrázolások és a szakralitás mellett egész pályáján vissza-visszatérnek az irodalmi példák. Itt látható művében József Attila Eszmélet-versciklusának utolsó darabjából indul ki. A merev, egyszínű rétegekből álló, reliefszerű felület dekorativitást követel meg, ennek megfelelően a költemény vasúti fülkéi statikusan, félig oldal-, félig felülnézetben jelennek meg, mintha házak vagy lakások alaprajzai lennének. Az alsó képmező monoton vonatalakzatának kivetülése a kinagyított középső motívum, a montázsszerűen egymásba úszó-fonódó „fülke-fények” sorozata, amely a festő értelmezésében megannyi külön emberi világra válik szét. Ahogyan azonban a költemény motívumai egyetlen tudatfolyam részeit képezik, Kovács László művén is egyetlen, több „fülkére” kiterjedő alakzat képviseli az élőlényt. Ez a festmény legtitokzatosabb része: két szigorú, vadállat módjára meredő szem, elmosódó vonalak, színpászmák között. Olyan brutálisan vannak a stukkóba vájva, hogy fehérjüket már a fehér műanyag alap alkotja. Csak sejthetjük, hogy egyazon lényhez tartoznak illetve hogy embert látunk: a köréjük harmonikusan illeszkedő épített környezet erre enged következtetni, pillantásuk pedig valamelyest emlékeztet a költőről készült 1936-os fényképre. A középső felület nagy részén végigvonuló vad, nagyvárosi falfirkákra emlékeztető alakzatok Kovács városi motívumain kívül a József Attila-i „külvárosi éjt” is megidézik, ennek válik mintegy a részévé a költői szempár. Bár a lekapart, karcolt rétegekre több helyen utólagos vakolás, festés került feketével, szürkével, ezüsttel, ezek nem bontják meg a költemény gondolati ritmikájához illeszkedő egyszerű, fehér-szürke-fekete-sárga árnyalatokból álló színegyüttest. A vasúti sínekhez hasonló párhuzamban futó két nagy vízszintes motívumsorral, az ugyanígy egymást ritmikusan váltó sima, egyszínű és szaggatott, többszínű képmezőkkel nem csupán a költő sorsát foglalja össze a festő, hanem a maga útkeresési harcait, a különálló, magányos művész létének keserveit is.
 
József Attila végzetét 1937. december 3-án teljesítette be az általa többször is megénekelt tehervonat. Kovács László 2006. január 11-én hunyt el. Betegsége elhatalmasodván sem hagyott fel a munkával, számítógépes grafikával kísérletezett, tanszékvezető teendőit szinte az utolsó pillanatig ellátta. Mindkét alkotóra emlékezünk ezzel a rendhagyó festménnyel.
 
József Attila:
Eszmélet
(részlet)
 
12
 
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
 
Tovább az előző hónapokhoz: A hónap műtárgya