A hónap műtárgya

Bikácsi Daniela (1943-)

 

„Természetet s magányt keresvén

Fel nem söpört falevelen,

El-elvisz egy kalandor ösvény

A „rengetegbe” (képzelem)…"


(Arany János: Ének a pesti ligetről)

 

Bikácsi Daniela belsőépítészeti tanulmányok után a Képzőművészeti Főiskolát végezte el Bernáth Aurél tanítványaként. 1969 óta kiállító művész. A harsány mozgalmasságot kerülő, visszafogott színvilágú munkáiban kezdettől fogva vegyíti a festői és grafikai jelleget, ennek megfelelően számos festészeti és grafikai csoportosulás tagja, többek között a Magyar Vízfestők Társaságának vagy a Rézkarcolók Munkácsy Mihály Alkotóközösségének is. A Magyar Festők Társaságának alelnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja. A nagy múltú Százados úti Művésztelepen él és alkot. Számos közgyűjteményben megtalálhatók munkái.

Ezen a festményén mintha valamilyen világvégi látvány tárulna elénk: két meghatározhatatlan, tört, komplementer tónusokkal megfestett kőpárkány úszik szinte egyöntetű térben. Ez a konkrét látóhatár nélküli, éteri kékjével az egész képmezőt uraló, mindenhová beszivárgó tér a kompozíció voltaképpeni főszereplője. Hangsúlyozott „üressége” arra készteti a tekintetet: keressen benne fogódzókat, fedezze fel a tónusvonalak változó intenzitásából kirajzolódó fényt, árnyékot, közelt, távolt, s e lassú gomolygásnak rendelje alá a „látható” tárgyakat is. Az elme belső világában vagyunk már.

A valós tárgyak absztrakt, szinte testetlen motívummá egyszerűsödése láttán nem is sejtenénk: történelmi, műemléki környezet, a budai várpalota Csikós-udvara van előttünk. Balra a Stróbl Alajos-féle Mátyás-díszkút kávája, jobbra a Vastagh György Csikós-szobra körüli ágyások egyike látható. A festő úgy emeli ki az udvarrészletet az esetlegességből, hogy közben finoman utal a történelmi távlatra: az egykori metszetek, rézkarcok módjára egymásba nyúló félköríveket, vonásokat egyaránt értelmezhetjük díszkövezetnek vagy a nem messze folyó Duna hullámgyűrűinek. A valós és a képzelt látvány egybeesését technikailag a régi mesterek festékanyagának, a tojástemperának a használata teszi lehetővé, amellyel inkább opálos fényű, áttetsző színfelületeket lehet létrehozni.

Hűen művészi hitvallásához, Bikácsi Daniela ezúttal is az ember által emelt, tehát időbe határolt építményekből nyit az időtlen természet, a transzcendencia felé. Szembehelyezkedik az információdömpinggel, mert az elfedi a lényegest, gátolja a megértést. Festményeiben a táj a kevés, a hiány által egyfajta meditatív csendéletté válik, mégpedig a redukált színvilág mellett éppen a gazdagon, érzékenyen kezelt, változatos felületi megoldásokkal.

 
 
 
Az én parkom, 1997
vászon, tojástempera, 110 x 150 cm
 
/Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence/