A hónap műtárgya

2020/február - Román György (1903-1981)
A Tehénfejű ember a tömegben
1977; farost, szén, olaj
107 x 124 cm

/Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence/

„Hiábavaló egy közösségnek azt magyarázni, hogy minden alkotótagjában van valami, amit nem szabad megsérteni. Először is, egy közösség nem valaki, hacsak nem képzeletbeli; nincs létezése, hacsak nem elvont; beszélni hozzá képzeletbeli művelet. Azután, ha valaki is lenne, csak önmaga tiszteletére volna hajlamos.” (Simone Weil: Ami személyes, és ami szent – részlet, Bende József fordítása)

Román György a XX. századi magyar képzőművészet egyedülálló, irányzatokhoz nem kapcsolódó alkotója. Pályája sok szempontból rendhagyó, festő és író egy személyben. Nagybátyja, Elek Artúr műkritikus révén gyermekkorától bejáratos a Nyugat baráti körébe, keresztapja Móricz Zsigmond. Elvégzi a Képzőművészeti Főiskolát – Réti István a mestere –, mégis sokan naiv művésznek vélik. Világcsavargóként bejárja Franciaországot és Németországot, profi ökölvívóként vív mérkőzéseket, edzőnek képezi magát. Kínában és Japánban édesipari üzemmel próbálkozik az ökölvívás mellett. Idehaza önálló kiállításai szakmai sikert aratnak, többször fölfedezik mint különleges tehetséget, ám ugyanannyiszor meg is feledkeznek róla.  A II. világháború után eleinte lehetősége nyílik széles körű festői bemutatkozásra, de a politikai változások miatt csak idős korára, az 1960-as évektől kapcsolódhat be a magyar képzőművészeti életbe.

Kalandokban, kitérőkben bővelkedő életútjához képest festői munkássága meglehetősen egységes. Világlátását ugyanis determinálta gyermekkori agyhártyagyulladásának következménye: a siketség. Megtanult ugyan beszélni, szájról olvasni, de iskoláit magántanulóként végezte. Adottságából következő különállása és magányosságra hajlamos, önmarcangoló alkata az őt körülvevő világ mélyreható, álomszerű, erősen szimbolizáló megjelenítésére késztette. Pályája a század nagy totalitárius kataklizmáival esett egybe, mindkét diktatúrát saját bőrén tapasztalhatta meg: zsidó származása miatt a II. világháború idején bujkálnia kellett, a Rákosi-korban pedig nem ismerték el sem festői, sem írói munkásságát, megélhetését csak könyvkiadói korrektori állásából biztosíthatta. Ezekből az embertelen élményekből kristályosodott ki életművének központi motívuma: a magányos egyén és a modern tömegember kiáltó, feloldhatatlan ellentéte.

Ez a festménye mintegy a festő és kora kapcsolatának összefoglalása. Az előtérben furcsa figura áll vagy ül – a képkivágásból nem derül ki – egyforma, meghatározhatatlan alakoktól körülvéve. Fején a megkülönböztetettséget jelölő hatalmas állatszarvak. Súlyos, szinte sárból vagy agyagból tapasztott vonásaiban a festő arcát ismerhetjük fel. Képünk eszerint lírai önéletrajz. 

Ha a katonás sorokba rendeződő bábforma lényeket Román korábbi, a fasizmus rémtetteit feldolgozó műveinek rémalakjaival, s a nyomasztó ötvenes évek rejtett kritikájaként festett állathordáival, rovarinvázióival hasonlítjuk össze, akkor arcnélküliségük a középponti, rendkívül karakteres arccal szemben értékítélet. Ugyanakkor fájdalmas vallomás a veszteségekről, mindarról, amiben a festő nem részesülhetett: a hangok, s velük a megértő emberi társaság birodalmáról. Nem az a rémisztő, ami történik, hanem ami nem történik: semmilyen módon nem érintkezhet a hallgatag, állati jegyekkel felruházott, mégis leginkább emberszerű teremtmény és az őt tengerként körbehullámzó, ugyancsak hallgatag sokaság. Éppen hallgatásuk nem találkozhat soha. 

A közönség csupán mutatványként tekint a rikító bohócszínekkel kifestett Tehénfejűre, aki számára viszont a háttérben álló „normális” emberek csoportja a hozzájuk tartozó technikai civilizációval értelmetlen, ellenséges jelhalmazzá, közönséges díszletté fokozódik le. De a Tehénfejű embert övező puszta terület, amely láthatatlan barikádként elválasztja a megérthető társadalomtól, védőburokká, saját élettérré válik. Ami más szemében fogyatékosság, számára adomány. Siketsége, bohócmaszkja mögé bújva jutott el saját helyzete és kora emberi társadalma mélyebb összefüggéseinek felismeréséig, és pontos, érthető, sallangtalan megfogalmazásáig. Mintha azt üzenné: olykor a legteljesebb elutasítást, mellőzést is vállalnunk kell igazunkért, mert a valódi fejlődéshez belső csend szükséges. S az egységesen sűrű, durva, domborműszerű felületkezelés, amely az 1950-es évek vége óta jellemző volt festőnkre, azt sugallja: az ember és ember közötti, mégoly áthághatatlan különbség csak látszat, mindannyian ugyanabban a világban élünk. A Tehénfejű ember nemcsak vitatkozik a tömeggel – vigyáz is rá. 

„… szükséges, hogy egyfelől bizonyos távolság, szabadon felhasználható idő, csend és magány vegyen körül minden egyes személyt, hogy fokról fokra lehetségessé váljék számára a mind magasabb rendű figyelemig való eljutás. Ugyanakkor – másfelől – szüksége van minden egyes személynek, hogy melegségben éljen, nehogy az aggódás arra kényszerítse, hogy a kollektívba vesse magát.” (Simone Weil: Ami személyes, és ami szent – részlet, Pilinszky János fordítása)

 

Tovább az előző hónapokra: http://kiscellimuzeum.hu/a_honap_mutargya