A hónap műtárgya

2018/július-augusztus – Csernus Tibor (1927-2007): Nádas
1964; vászon, olaj, kollázs; 134 x 152 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

Csernus Tibor azon képzőművészek közé tartozott, akik Bernáth Aurél tanítványaként, a posztnagybányai mesterek nyomdokain haladva, a realista ábrázolás talaján lázadtak fel az őket körülvevő világ jobbításáért. Szemlélete fejlődéséhez döntően hozzájárult 1957-es párizsi útja, amelynek során megismerkedett a modern francia művészet eredményeivel. Évekig a kritikusok által „szürnaturalistának” nevezett irányzat vezetőjének számított.

Képünk ennek az irányzatnak jellegzetes darabja. A változatos eszközökkel – szivacs, festőkés, borotvapenge stb. – létrehozott felületen jól megférnek az érzéki gesztusfestészettel a sokszorosító grafika egyes fogásai vagy éppen a kollázstechnika. Csernus ekkoriban festett felületeit a tiszta, élénk színmezőkben szinte válogatás nélkül kiterjedő, szürrealisztikus részletezés teszi igazán jellemzővé, amely más-más jelleget kölcsönöz az ábrázolt alakok, tárgyak egészének és részeinek. Így az is lehetővé válik, hogy a látványelemek korántsem csupán önmagukat jelentsék. Látszólag idilli jelenetben gyönyörködhetünk: nyári tó tükre fölé épített stégen vidám összejövetel zajlik. Figyelmesebben nézve azonban kiderül, semmi sincs „rendben”, közel s távol sem. A magasra tolt látóhatár – s már a címadás is – az előtérben gomolygó, elmocsarasodott, náddal benőtt, teleszemetelt tómellékre irányítja figyelmünket. A hínáros vízben elsüllyedt csónak és holttest lebeg, fölöttük pedig, a hevenyészve összeácsolt pallón a mulatság őrjöngő bacchanáliává fajul. Mindez hűen tükrözi az elveszett forradalom után, az 1960-as évek elején hallgatólagosan létrejött társadalmi kiegyezést a kádári államvezetéssel. S az erkölcsi számvetést kíméletlen önkritikával toldja meg a festő: a virtuóz módon megformált, hentespultra emlékeztető orgiában az ő képmása is megjelenik, mintha azt sugallná: itt senki élő nem bűntelen.

Csernus Tibor kérlelhetetlen éleslátása hamar összeütközéshez vezetett a politikai hatalommal, kiállításait intézményesen ellehetetlenítették. Még e kép megfestésének évében sor került a szakításra is: a művész – több eredménytelen kísérlet után – megkapta a kiutazási engedélyt Franciaországba, ez viszont egyúttal Magyarországról való kiutasítását is jelentette. Párizsban telepedett le, világszerte sikeres festőként folytatta pályáját, eközben festői világa oldottabbá, de egyszersmind hagyományosabbá vált, érdeklődése mindinkább a megelőző századok mesterei felé fordult. Magyarországi működésével tehát „szürnaturalista” korszaka is lezárult.

 

2018/június – Lotz Károly (1833-1904): Rákospalotai híd

1879; vászon, olaj; 97 x 147 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

Egyik legmegbecsültebb festőművészünknek manapság inkább murális műveit (Vigadó, Nemzeti Múzeum, Keleti pályaudvar, Operaház, Szent István Bazilika, Országház), valamint portréit és aktjait tartjuk számon. Pedig pályája kezdetétől állított ki tájképeket, elsősorban alföldi ábrázolásokat az osztrák és a magyar fővárosban egyaránt, azonban rendszeres megbízatásai sokszor háttérbe szorították festészetének e vonulatát. Az 1870-es évektől rendszeresen megfordult Káposztásmegyeren, régi barátja és festőtársa, Jakobey Károly villájában, s kirándulásokat tett a környékbeli Rákospalota, Fót és Alag tájaira. A még szabályozatlan Rákos- és Szilas-patak több akvarell- és olajkép megfestésére indította a művészt.

Képünk ennek a műcsoportnak a legkidolgozottabb darabja. Az idilli zsánerkép annak a korszaknak a végén készült, amikor a fővárosi művészek felfedezték a nagyváros „érintetlen”, „természeti” arculatú környékét. A festményen látható táj mára a felismerhetetlenségig megváltozott, beépült. Feltehetően a mai XV. kerületi Régi Fóti úton, a Szilas-patak fölött átívelő hidat és környezetét látjuk.

Lotz Károly érett tájfestészete több forrásból eredeztethető, így a barbizoni iskolából és régebbi mesterek, köztük Rubens tájképeiből. Alkotása mégsem csupán a magyar romantikus tájképfestészet szép példája. A későbbi nagybányai és alföldi művésztelepek alkotói is elődjüket tisztelhették benne.

 

2018/május – Bukta Imre (1952-): Tájkép
1989; papír, vegyes technika; 72,8 x 102 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

Bukta Imrét pályája kezdetétől foglalkoztatja a magyar vidék, a magyar földművesség életének alakulása. Ennek eszközeit, látványelemeit használja fel merészen vegyített technikájú műveiben. Az ábrázolás alapját a korai alkotói korszak automatikus, ismétlődő vonásaiból kialakított, stilizált vetés képezi. A töredezett látóhatár, a több nézőpontú perspektíva azonban már az évszázadokig szinte változatlan paraszti élet végzetes felbomlását jeleníti meg. A délibábszerűen feltűnő égitestek, alakok, tárgyak formailag a művészhez legközelebb álló Vajda Lajos Stúdió neodada irányzatának játékos termékei, de valamennyi a magyar vidéki félmúlt egy-egy abszurd eleme. Így válik a tetején álló ház a közép-kelet-európai fejlődés jellegzetes felemásságának jelképévé, ahogyan a gazdára támadó bika és a mesebeli kisgömböc sötét, fenyegető tömege az ősi indulatokat, a felhalmozódott tragédiákat hordozza. Az elszórva, rejtetten nyíló források, erek, zárványtestek a feldolgozatlan történelmi hiányosságoknak felelnek meg. A középen térdelő emberalak vallási adományként fogadja a rá zuhogó, fekete esőt, amely valójában a szennyezett környezetben lezajló természetes körforgás eredménye. Az egyén – üzeni Bukta – tehetetlen a rátörő erőszak és a természeti csapások előtt, ám keletkezésükért maga is felelős. Az alkotás címe többjelentésű: nem csupán felszínes látvány, hanem a paraszti „táj” elmélyült, összefoglaló „képe”, őszinte szembenézés és számvetés a rendszerváltás évében.
 
Bukta Imre keserű, groteszk iróniával, ugyanakkor szeretetteljes gondoskodással művelt vidékábrázolása ma is aktuális, művészete tömegeket szólít meg. 2012-2013-ban nézettségi rekordot döntött a Műcsarnokban a kortárs hazai képzőművészek között: Másik Magyarország című tárlatát több mint húszezren tekintették meg.
 

2018/április – Konecsni György (1908-1970): Kompozíció

1965 körül; papír, olaj; 101 x 97 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

Bár Konecsni György plakát- és bélyegtervező grafikusként volt ismert, az egykori Rudnay-tanítvány nem feledte festői gyökereit. Egész pályáján végigvonul a hagyományos figurális ábrázolás és a geometrikus, szürreális formákkal való kísérletezés kettőssége. Ez az alkotása éppúgy felfogható szín- vagy tájképvázlatnak, mint absztrakt kompozíciónak. Az 1960-as évek közepén készült, amikor Konecsni figyelme a nagyméretű köztéri munkák felé fordult, formabontó plakátokkal jelentkezett, kísérletező kedvében pedig hasonló ábrázolási eszközökre talált rá, mint az ugyanebben az időszakban kibontakozó, korábban a kultúrpolitika által félreállított művésztársai, elsősorban Bálint Endre, Korniss Dezső és Ország Lili.

 

2018/húsvétBak Imre (1939): Húsvét/Kiscell I-II.
1994; vászon, akril; 200 x 300 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

Bak Imre monumentális méretű diptichonján a művész kései korszakának megfelelően világos, derűs színmezőkből épül fel a hegyen álló egykori óbudai trinitárius kolostor, a mai Kiscelli Múzeum elvont, stilizált képe. A hasábforma épület körül lebegő-zuhogó organikus alakzatok sajátos metafizikai szintre emelik a kiscelli templomot. Egyszerre jelképezik egykori szakrális és későbbi „deszakralizált” rendeltetését. A ma is nemes, szellemi célt szolgáló volt kolostor mintegy megszentelődik a húsvét egyetemes ünnepében. A szegélyező színmezők perspektivikus távlatot kölcsönöznek a kompozíciónak.

Bak Imre a neoavantgárd Iparterv-csoport egyik legelismertebb, máig alkotó tagja. Nemzedékbeli művésztársaival az 1970-es évek elejétől átfogó alkotói-iparművészeti programot dolgozott ki a vizuális műfajok művészei számára, amelyben nagy hangsúlyt fektetett a mindennapi emberi környezet esztétikájának javítására. Művészetében jórészt mértani, geometrikus formák alkotnak színharmóniákat, színösszefüggéseket, absztrakt tájakat a nemzetközi és magyar avantgárd hagyományból, valamint a magyar népművészet motívumaiból kiindulva.

A festményt a Múzeum a művésztől vásárolta a megfestés évében.

 

2018/március – Altorjai Sándor (1933-1979): Könnyek fiam, könnyek (Aleatorikus montázs No. 6.)
1960/1979; farost, vegyes technika, kollázs; 95 x 145 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

Altorjai Sándor a magyar újexpresszionizmus és pop art kiemelkedő képviselője. Műveiben gyakran alkalmazza a fotó- és a filmművészet elemeit. „Aleatorikus montázs”-sorozatának címe zenei szakkifejezésből származik: a szerző nem határozza meg művének minden részletét. Az improvizáló játékoshoz hasonlóan magyarázat nélkül, mozaikszerűen egymás mellé állított, kivágott, tépett fényképrészletekből állítja össze Altorjai korának lenyomatát. Anyaghasználata ugyanakkor nagyon is tudatos. Nyomtatott fotókat vegyszer segítségével papírra szűrt át, s a kollázzsá rendezett másodnyomatok ködös, sejtelmes világát élénk, absztrakt felületekkel törte meg. Ezáltal egyszerre emelte eszköztárába a tömegtermelés módszereit és utasította el annak monotóniáját. 1979-ben, már a halálos betegséggel küzdve, újrarendezte és lezárta életművét. Munkáinak nagy része, köztük e képe ekkor nyerte el végleges formáját.

 

2018/február – Konecsni György (1908-1970): Gáz – fűt és hűt
1937/1968; farost, papír, tempera; 120 x 90 cm

Fotó:  Fáryné Szalatnyay Judit

Az eredetileg festőként induló Konecsni az 1930-as évek elejétől elsősorban plakát- és bélyegtervezőként volt ismert. Politikai rendszereken átívelő pályája során számos elismerést kapott bel- és külföldön egyaránt. 1946-ban megindította és – bár kihagyással – haláláig vezette a ma is működő egyetemi alkalmazott grafika tanszéket; az 1945 utáni reklámgrafikus nemzedék lényegében az ő keze alól került ki. Több közintézményben megtalálható nagyméretű falképe, mozaikja.

Kevés motívumot használó, a technikákkal és műfajokkal szívesen kísérletező, a modern tömegkommunikáció elemeit tudatosan alkalmazó plakátművészete hamar világhírűvé vált. Egyik legismertebb alkotása a székesfővárosi gázműveknek készült. A hirdetésben szereplő gázszerelő robotember alakja a legnépszerűbb magyar reklámfigurák közé tartozott, térbeli megformálásai is ismertek, neonreklám-változata 2005-ig állt az Erzsébet téren. Az eredeti plakáttervet a művész 1968-ban a Műcsarnokban tartott kiállításához újra megfestette.

 

2018/január I. – Rippl-Rónai József (1861-1927): A Kelenhegyi út télen

1924; pasztell kartonon; 28 × 40 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

A Párizsból Kaposvárra hazatérő Rippl-Rónai Józsefnek hamarosan szüksége lett egy fővárosi műteremre a téli tartózkodáshoz. 1906-tól tartott fenn műteremlakást a Kosztolányi-Kann Gyula által szecessziós stílusban tervezett, ma is álló és működő gellérthegyi Műteremházban, amely rövidesen a művészeti élet egyik találkozóhelye lett. Általában ősztől tavaszig lakott itt, ezért budapesti tájképeinek többségén a műterméből nyíló téli kilátás jelenik meg.

 

2018/január II. – Kádár Béla (1877-1956): Óbudai részlet

1916 körül; tempera papíron; 58 × 67 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

Kádár Béla művészi karrierje csúcsán többször szerepelt a berlini Der Sturm folyóirat galériájában, New Yorkban pedig többek között Picassóval, Braque-kal, Chagall-lal állított ki. A második világháború idején azonban zsidó származása miatt családjával bujkálni kényszerült, feleségét és gyermekeit is elvesztette. Az 1940-es évek végén bekövetkező politikai fordulattal a hazai művészeti életből is kiszorult, szinte elfeledve halt meg. Művei csak az 1989-es rendszerváltást követően kerültek vissza a művészeti köztudatba.

Az első világháborúban katonaként harcolt, azonban nem hagyta abba művészi munkáját, murális megbízásokat is teljesített. Ekkoriban készült képein többször is visszatért a nehéz, nélkülözésekkel teli gyermekkor színhelyére, Óbudára.

 

2018/január III. – Leopold Steinrucker (1801-1879): Átkelés a Dunán

1842; olaj vásznon; 44,5 × 34,5 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

A neves bécsi festő romantikus felfogású képén a mainál jóval keményebb tél közepette a növekvő magyar főváros tömegei kényszerülnek életüket kockáztatni a zajló Dunán, hogy eljussanak az egyik partról a másikra. Megsokasodtak az igények egy állandó hídra. Éppen a festmény készítésének évében tették le a Lánchíd alapkövét, ám a hidat végül csak 1849 novemberében adták át a forgalomnak. E műalkotás néhány évvel megfestése után fontos kordokumentummá is vált: 1849 májusában az itt látható pesti Duna-sor az első Vigadóval a Buda várát a magyar sereg ellen védő osztrák Hentzi vezérőrnagy gyújtóbombáinak esett áldozatul.

 

2017/december Munkácsy Mihály (1844-1900): Berkes Béla cigányprímás arcképe
1895;  szénrajz vásznon;  81 × 65 cm

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

Az 1867 óta zömmel Párizsban élő és alkotó Munkácsyra döntő hatást gyakorolt Gustave Courbet festészete, látásmódban és technikában egyaránt. Az ő örökségét fejlesztette tovább utolsó korszakában, részben a szimbolizmus, részben a plein air irányában, miközben rendszeresen tartotta a kapcsolatot szülőföldjével. Ennek bizonyítéka ez a különleges, grafikai és festészeti technikákat merészen vegyítő portré, amelynek frissessége és kötetlensége már a következő század modernitását előlegezi meg. A képet ifjabb pályatársa, Herzel Kornél számára dedikálta.

Berkes Béla korának egyik legelismertebb cigányzenésze volt, neves zenészdinasztia szülötte. A Nemzeti Kaszinó prímása, akárcsak apja és később fia. A legelőkelőbb hallgatóság előtt lépett fel itthon és külföldön egyaránt, játszott a walesi hercegnek, vagy éppen a bécsi udvarnak is. Munkácsy ezeknek az exkluzív szerepléseknek megfelelően ingben, frakkban ábrázolja – talán az 1889-es párizsi világkiállításon tartott nagy sikerű hangversenyére emlékezve.

 

2017/november – Paál László (1846-1879): Sziklás erdőrészlet
1874 körül; vászon, olaj; 59,5 x 69 cm; restaurálta: Springer Ferenc

Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence

Paál László, „az erdők festője” 1873-ban telepedett le a Párizstól 50 km-re fekvő Barbizonban, a fontainebleau-i erdő mellett. Ekkortól alkotta meg érett festményeit, s vált a természet, az erdő szinte kizárólagos témájává. Képünk Paál első párizsi Salon-beli sikereinek idején születhetett. Őszi tájat látunk – tudjuk, hogy a fontainebleau-i ősz az erdélyi szülőföld őszeire emlékeztette festőnket. Bár felvonulnak a „klasszikus” barbizoni természetfestői kellékek, mégis a napsütötte fiatal bükkerdő, a barnás őszi lombok, az izzó láthatár, a mohalepte sziklák, a zöld-rozsdaszín gyep szenvedélyes ábrázolása lírai önarcképpé emeli az erdőrészletet. Bár Paál művészete inkább a korábbi barbizoni mesterekhez, elsősorban Diazhoz vagy Corot-hoz köthető, színeinek szenvedélyessége a nagy francia impresszionisták rokonává is avatja, akik csaknem ugyanebben az időszakban dolgoztak Fontainebleau-ben.

Az alkotást magángyűjteményből vásárolta a Múzeum 1970-ben.

 

 

2017/október – Warschag Jakab (működött 1819-1873 között): A tékozló. A Kis Piszkos-söröző cégére

1840-es évek;  fa, olaj; 186 x 70 cm

Fotó: Fekete Dóra és Mikó Edit

Restaurálták a Budapesti Történeti Múzeum és a Magyar Képzőművészeti Egyetem együttműködésének keretében: Fekete Dóra és Mikó Edit, 2016-2017-es tanév.

Ferdinand Raimund A tékozló (Der Verschwender) című tündérjátékát 1837-ben mutatták be Bécsben, magyar nyelven 1838-ban a Pesti Magyar Színházban. Az ábrázolt jelenetben a színműben szereplő koldus tűnik fel, akit a magyar előadásban Udvarhelyi Miklós, a Nemzeti Színház tagja alakított. Feltehetően őt láthatjuk a képen.

A Curia utcai Kis Piszkos-söröző alapításának pontos dátumát nem ismerjük, valószínűleg 1880 körülre tehető. Arról, hogy a cégér a sörcsarnokban lógott, a kép eladójának családi emlékezete tudott. (Ők egyébként a képen látható színészt Alexander Girardival azonosították, ám ő jóval később játszotta e darab címszerepét, mint a festmény elkészülte.) Valószínű, hogy egy másik, jóval előbb alapított vendéglátóhelyről került ide, mégpedig a Csiga-vendéglőből, amely már a szabadságharc előtt működött, az egykori Sebestyén téren állt, az 1840-es években az akkori pesti író- és színészvilág egyik központi találkozóhelye volt. Az ő baráti társaságukból, amely Körnek nevezte magát, nőtt ki a későbbi Nemzeti Kör, majd Ellenzéki Kör, nagy hatást gyakorolva Pest társadalmi és politikai életére. A szabadságharc leverése után kevéssé látogatott vendéglő tulajdonosa 1880-tól 1897-ig, a megszűnésig Schwetz Mihály volt, fia, Schwetz István lett a Kis Piszkos gazdája; elképzelhető, hogy Warschag cégérét ő hozatta a Kis Piszkosba.

Warschag Jakab jó nevű, keresett festő volt a maga korában, fő profilja éppen a cégérfestés volt, de portréval és egyházi festészettel is foglalkozott. Mestere a díszletfestő Hermann Neefe (1790-1854). Dekoratív, tetszetős színei, antikizáló hátterei, klasszicista, idealisztikus alakmegjelenítései könnyen megkedveltetik. E munkája viszont elmélyült portrétudását illetve a romantika hatását is bizonyítja. Gyűjteményünkben még több alkotás található tőle, sőt az állandó kiállításban jelenleg három munkájával is találkozhatunk.

 

2015/április    Kis(celli) sárkánytörténet

A Lánchíd pesti hídfőjénél épült ki 1853-58 között a főváros első rakodópartja, amelynek északi bejáratát őrizte egykor három vassárkány. A Duna Gőzhajózási Társaság megbízásából, Reitter Ferenc tervei alapján és ifj. Zitterbarth Mátyás kivitelezésében készült el ez a néhány száz méteres partszakasz, mint az első korszerű teherkikötő Pest-Budán. Olyannyira újdonságnak számított, hogy építése idején még magyar megfelelője sem volt a másutt Kai, vagy Quai szóval jelölt fogalomnak. A rakpartok kettős célt szolgáltak: a Duna áradása elleni védelmet, amely probléma megoldása az 1838-as árvíz után egyre sürgetőbbé vált, továbbá a hajórakodás biztosítását.

A kikötő végpontjain emelt zászlósbástyák ma is állnak a pesti Lánchíd-fő két oldalán, s mutatják a Dunától feltöltéssel elhódított kőpart egykori kiterjedését. A berakodást a hídtól lefelé eső, a kirakodást pedig a híd fölötti oldalon végezték. Tizenkét rögzített és forgatható vasdaru segítette a deszkapallókon egyensúlyozó munkások dolgát. Alig néhány lépésnyire innen, a Hild József által tervezett és 1828-ban felépült egykori Lloyd-palota tőzsdetermében köttettek az alkuk az újabb, főként gabona- és egyéb termények szállítmányaira. A kikötő az utcaszint alatt rejtőzött. A vízbe merülő partfalak és a saroktornyok sóskúti homokkőből készültek, újdonságnak számított viszont a beton alapozás. A város felőli oldalon zárt raktárak, a vízhez közelebb pedig nyitott csarnokok álltak, ahol esős időben lebocsátott vitorlavászonnal védték az árut.

A rakpart déli bejáratánál (mai szemmel kicsit nehezen beazonosítható, egymásba csavarodó farkú) delfineket formázó kapuszobrok álltak, északi oldalán pedig a három sárkányszerű fantázialény. Ez utóbbiak kerékvetőnek tűnnek, de a korabeli források szerint jégtörőnek szánták őket télvégi áradások esetére. A mögöttük álló míves kandelábereket a Ganz-üzemben, a díszrácsokat – így a sárkányokat és a delfineket is – pedig a hajózási vállalat óbudai gyárában öntötték.

A különleges kapuszobrok 1900 körül kerültek el innen. A delfinekből kettő ma is látható a Városligeti tó partján. A három sárkány sokáig szintén a Városligetben állt, az egykori Iparcsarnok bejárata közelében.

Később ismeretlen okból elkerültek innen a sárkányok, és amint egy nemrég előbukkant, 1953-ban készült fotó is mutatja, valószínűleg először mind a három Kiscellbe érkezett. Az alábbi felvétel az ostrom alatt, 1944-ben készült a kastély bejáratáról, ezen az egyik sárkány látható, még teljesen épen. A következő, 1953-as fotón érdemes kicsit böngészni; két részletét kinagyítva is bemutatjuk.

  

A jobb oldali, kiélesített részleten jól kivehető két sárkány a bejárat előtt (a bal oldali hátulnézetben, a jobb oldali pedig oldalnézetben látszik). A bal oldali képen látható, a mai Doberdó út mellett lévő bokorban mintha a harmadik sárkány lenne felfedezhető, az oldalára fordulva. Annyi bizonyos, hogy az 1970-es években már csak egy sárkány állt az egykori Schmidt-kastély, azaz a mai Kiscelli Múzeum bejárata mellett. A másik kettő a Vidám Parkba került, ezek ma az Állatkert területén állnak a Varázshegy közelében, zöld olajfestékkel lemázolva.

Az alábbi felvétel 1976-ban készült a múzeum bejáratáról, ezen sajnos már hiányoznak a sárkány mellső lábai.

 

2015/február Sakktábla-jelmez

Februári kiemelt műtárgyunk egy igen szép női jelmez az 1920-as évek végéről. Ezzel szeretnénk a 90 évvel ezelőtti Budapest farsangi hangulatát megidézni.

Múzeumunk textilgyűjteménye őrzi ezt a ruhadarabot, amelyet 1998-ban vásárolt Simonovics Ildikó, a gyűjtemény vezetője. A jelmezt 1929-ben varrták minden bizonnyal egy 86 évvel ezelőtti farsangi bálra, ahol viselője sakktáblának öltözött.

Az atlaszselyem ruhán ecrü és fekete színkombinációk utalnak a táblajátékra, ami különösen a szoknyarészen válik egyértelművé. Itt a fekete „mezőkön” ugyanis felsorakoztatták a játékfigurákat is: a gyalog, a király, a huszár és a többi bábu papírból kivágott és ruhára ragasztott alakjai jelennek meg. A leghangsúlyosabb talán a ruha felső részének V alakú betétjére ragasztott királynő alakja. A viselethez tartozik egy sakktábla mintás, ugyanebből az anyagból készült pomponos barett is.

Ami pedig a két világháború közötti pesti nőt illeti: az 1920-as években is megvolt annak az írott-íratlan, szabálya, hogy egy adott alkalomra milyen ruhában illett megjelenni. Legtöbbször a meghívóban a dresszkód is szerepelt, ez sok esetben megkönnyítette az öltözék kiválasztását. Ha a férfiaknak például a frakkot vagy a szmokingot írták elő, abból a nők is kiolvashatták, hogy nekik kis- vagy nagyestélyiben volt kívánatos a megjelenésük. Persze nem csak estélyek, bálok alkalmával került elő a szép ruha. Színházba, operába is illett kiöltözni: színházba elég volt a kisestélyi, operába nagyestélyi illett. Ha bálba mentek dédanyáink, egyértelműen nagyestélyit öltöttek. Az 1920-as években ezeknél a ruháknál jellemzően a hátrész maradt csupaszon, ugyanis a kor új, modern táncainál a párok egymáshoz simultak, a hát így jobban érvényesülhetett. Ekkoriban a hosszú gyöngysorok voltak divatosak, amelyek a tánc hevében ide-oda mozogtak. A ruha szabása szerencsés esetben lehetővé tette a táncolást is.

S hogy a bálokon milyen táncok voltak divatban? Az 1920-as évek táncos mulatságairól némi fogalmat alkothatunk például a járt táncok alapján. Ezek kitűnő forrása a táncrend, ebből a tárgycsoportból jópárat őriz múzeumunk. A XIX. században, egészen az 1910-es évekig olyan táncokat jártak mint a polka, a keringő, a négyes, a csárdás, majd az 1920-as években kezdtek feltűnni a  modern korszak táncai is: a charleston, a boston, a shimmy, a foxtrott, a onestep és a tangó.

Hogy mekkora sikert aratott a sakktábla jelmez 1929-ben, és hogy konkrétan melyik bálon, milyen táncot járt benne tulajdonosa, sajnos nem tudjuk.

Végezetül álljon itt egy 1929-es bál táncrendje, amelyet a Cukrász Ipartestület szervezett Budapesten. A csárdásos nyitányt keringő követte, majd jött a charleston, a foxtrott, a tangó. Ezután ismét keringőt jártak, majd négyest és csárdást. A divatosabb táncblokkot a blues, a shymmy, a charleston, a tangó alkotta. Levezetésképpen ismét egy keringő, majd zárásként újra csárdást roptak a bálozók.

Talán valami hasonló táncrendet lejtett a "sakktábla" is 86 évvel ezelőtt.

 

2015/január – Nagy Szent Kristóf ólom domborműve

Januárban egy Szent Kristófot megmintázó ólom domborművet választottunk a hónap műtárgyának. Bár a most bemutatott műtárgyat raktárban őrizzük, annak több másolatával állandó kiállításunkban is találkozhatnak.

A belvárosi Váci utca 6. szám alatt 1789-ben építette fel új házát egy Schwachhofer József nevű patikus, aki az épület földszintjén meg is nyitotta gyógyszertárát. Ezt Nagy Kristófhoz címezte, és cégér gyanánt egy, a szentet ábrázoló festményt helyezett el az épület sarkán. Később az új tulajdonos, Birly Ede a festményt egy óriás szoborra cserélte le, ami már nem csak a patikát hirdette, a kor divatja szerint a ház névadója is volt. Akkoriban minden városi háznak neve volt, amely ugyanazt a célt szolgálta, mint később a házszámok.  A kései klasszicista stílusú szobor – valószínűleg az addig soha nem látott mérete miatt – hamar a város „kedvencévé” vált. Mindenki ismerte, igazodási pont lett. Az sem véletlen tehát, hogy a sarokház melletti teresedést rögtön Kristóf térnek kezdték nevezni, és így hívják azt mind a mai napig is.

A szobrot Bauer Mihály faragta 1833-ban homokkőből, és azt Birly orvos házának sarok szegletében állították fel úgy, hogy egy hatalmas (az első emeletig felérő) talapzatot emeltek Szent Kristóf talpa alá.  A szent vállán ülő kis Jézus így az épület második emeletéig ért fel.

A város egyik nevezetessége, Pest legnagyobb szobra a városrendezésnek esett áldozatul. A ház után Kristóf térnek nevezett területet bővíteni kívánták, ezért az egész épület lebontása mellett döntöttek. A szobrot – mivel a városban igen közismert volt – meg szerették volna menteni, ezért annak áthelyezését határozták el. Meglehetősen problémás ügy volt Nagy Kristóf földre szállítása, ugyanis a 3 m magas szobrot Bauer mester egyetlen kőtömbből faragta ki, és roppant nagy súlya volt. Hosszas tanácskozás után arra jutottak, hogy Kristófot derékban ketté fűrészelik, és lent összeragasztják. A számára kijelölt új helyszín a központi városháza udvara lett. A szobor itt is népszerű volt, bár más lett a hatása. Bauer szobrász ugyanis mivel magas állványra tervezte eredetileg az alkotást, ennek megfelelően komponálta a két alak pozícióját, hogy azok „alálátással” szemlélhetőek. A városháza udvarán viszont már nem került magas talapzatra Szent Kristóf. Persze monumentalitása itt is jól érvényesült.

A szent kőszobra 1933-ban még megélte a 100. születésnapját, ezt hivatalos városi ünnepség keretében tették emlékezetessé. A II. világháború azonban nem volt ilyen kegyes hozzá. Találatot kapott, és az alak széttört. Kristóf fejét és a kis Jézus torzó alakját ma a Fővárosi Képtár őrzi.

A Váci utcában a rendezés utáni új telekre 1909-1911 között új ház épült. A régi szobor helyén – mintegy emlékeztetőül – egy Szent Kristófot ábrázoló ólom domborművet helyeztek el. Ez tulajdonképpen a gyógyszertár portáljáról leszedett elem volt, ami a nagy szobor kicsinyített, kétdimenziós másolata.  (Ennek az eredeti portálnak egyes részeit láthatják ma földszinti kiállítótermünkben a látogatók.)

A II. világháborúban nem csak az eredeti kőszobor, de a Váci utcai ház is megsérült. A romos épületet végül lebontották, illetve jelentősen átalakították, a Kristóf-emlékmű pedig a Kiscelli Múzeum raktárába került.

1974-től a főváros Aszonyi Tamás kődomborműve hirdeti a tér és a régi ház egykori névadójának emlékét.